Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy véletlenek nincsenek. Na jó, ezt mindig is tudtam, de minduntalan biztosabb. Hétfőn betévedtem az antikváriumba, gondolván úgysincs semmi gombás könyv. Volt. Nem is kevés. Mondhatni, szívem szerint a fele fizetésem otthagytam volna, hogy hazahozzam őket. De a szűk pénztárca és a józan ész meghozta a döntést. Ketten kerültek csak a kosaramba. Az egyik ma is kapható a könyvesboltokban is, a másikat viszont sehol nem lehet beszerezni már, csak egy-egy antikváriumban lehet nagy szerencsével rábukkani. Ma a kezembe vettem mindkettőt. Az egyikben első ránézésre aláírás, határozott férfira utaló vonalak. Hirtelen azt hittem, a tulajdonosé. De nem az. Az egyik szerző neve. A másikban, a megszerezhetetlenben dedikálás a könyv szerzőjétől, akinek zseniális előadását már volt szerencsém hallani. És a név, akinek szól az a néhány kedves szó, valahonnan ismerős volt. Gondoltam is, hogy honnan, de mégis szinte sokként ért a felismerés. Alapító tag volt, májusban hunyt el. Nem ismertem személyesen, akkor még nem voltam az egyesület tagja. Mégis valahogy megrázott és megérintett a felismerés, hogy... Az Ő könyve volt. Neki dedikálták. Miért pont most mentem be az antikváriumba, miért pont ez a példány volt dedikálva? És miért pont engem várt meg?
Vagy Ő, vagy valaki más, de... Talán üzent. Ha igen, azt hiszem, megértettem. Igyekszem felnőni a feladathoz. Így ismeretlenül is, köszönöm a bizalmat, a rám rakott terhet. Tisztelettel, szeretettel. Alázattal.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése