Sorsok - tragédiák

Az elmúlt időszakban nemcsak családi, hanem ismerősi körben is zúdultak rám a megrökönyödések, a fájdalmak, a gyászok. Vannak, akik itt vannak, remélhetőleg sokáig, de olyanok is, akik már elmentek. Elvitte őket a rák. J.-ről csak azért nem írok hosszabban, mert ha minden jól megy, hamarosan eléri az öt évet tünetmentesen. S ez azt jelentené, hogy kigyógyult a vastagbélrákból. Bár sokan nem szeretik, jófej nyugdíjas egyetemi tanár, aki van annyira (jó értelemben vett) lökött, hogy még mindig kísérletezzen a növényekkel. Így ha sorra veszem a többieket, akkor tavaly nyár körül kell kezdenem a történetet.
M. új volt a kertben, a sarokban volt a földje, a miénktől csak egy másik és az út választotta el. Kedves, szimpatikus, dolgos asszonyság, aki bár több évtizeddel is idősebb nálam, rögtön mondta, hogy tegezzem nyugodtan. Valahol volt egy másik telke is, de ott nem tudott locsolni, így hát itt is megpróbálkozott a növénytermesztéssel. Egy napon a másik telkén megégette a mellét a fűnyíróval, miközben átemelte azt a sövényen. A seb nem gyógyult, kiderült, hogy mellrákja van. Ebben az évben már nem műveli a parcelláját. Kemót és sugarat kap. Idén már találkoztam vele egyszer. Bizakodott, s mi is vele együtt.
A. egy szikár, mindig vidám, dolgos ember volt. A felesége nálam is megszállottabban szereti a virágokat, sokat beszélgettünk mindkettőjükkel. Ma már csak egyikükkel tehetjük ezt. A. ugyanis elment a télen. Tavaly nyáron még semmi sem látszódott, szorgoskodott rendületlenül, majd egyszer, úgy október környékén a kertben a szomszédasszonyom megkérdezte, hogy na mi van vele. "Mi lenne? Az orvos talált valamit a tüdőmön. Még nem tudni, hogy jó vagy rossz" - mondta kifelé menet, meg sem állva, kétségbeesett hangon. Szürke volt a bőre. Ekkor láttam utoljára, de a hangját, az utolsó szavait még most is hallom.
Z. garázsa jó néhány éve alattunk volt. Ózdon dolgozott kohászként, naponta ingázott. Magas, derék ember, a városi sportegyesület nagy szurkolója volt. A felesége abban az általános iskolában volt gazdaságis, ahová jártam. K. egyszer már legyőzte a rákot. Nemrég kiújult. A lányuk most fog érettségizni, korosztályos válogatott kosaras volt, nagy reménység. Amikor kiderült, hogy az édesanyja mellett az édesapja is súlyos beteg, abbahagyta az edzéseket. Októberben diagnosztizálták Z.-nél a csontrákot. A legagresszívabb fajtáját. Március elején a bérházon, ahol laktak, kint volt a fekete zászló. Anyával beszéltük, hogy csak nem ő! De igen. Ő volt az. A felesége és a lánya egy hétfői napon bent voltak nála a kórházban. Kávét és csokis palacsintát vittek neki, azt kért. Mikor hazaértek, csörgött a telefon a hírrel. Már ő sem köszön úgy öcsémnek, amikor meglátja, hogy "Csak a Diósgyőr!", s nem húzza ki magát büszkén, amikor prücsök ugyanezekkel a szavakkal válaszol neki.
És itt a mai is. I. és I. egy nyugdíjas házaspár, akik még nem régen lettek nagyszülők. A kertjük a miénk végében van, sokat beszélgettünk velük az évek során. A férj régen nagy madarász volt, s bár több egészségügyi problémája is volt, lelkesen járt a kertbe. Húsvétkor elütötte egy autós a zebrán, combnyaktörése lett. Ha emlékeim nem csalnak, a felesége tavalyelőtt jött el nyugdíjba, decemberben, műszakba járt a műanyaggyárba, de amikor csak tehette, jött ő is az ágyásokat gondozni. Valószínűleg a télen lehetett, hogy depressziót állapítottak meg nála, de továbbküldték kivizsgálásra. Most kemóra jár. Tüdőrák.


Én csak két dolgot kérek. M., I. és I. gyógyuljon meg minél hamarabb. Még lenne itt feladatuk bőven, ebben a világban. És azt, hogy ÁLLJON MÁR MEG VÉGRE EZ A SOROZAT!!!!!