Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

Amikor az első irodalmi szigorlatom végéhez közeledve kihúztam az utolsó tételt, Voltaire Candide és Montesquieu Perzsa levelek című alkotásából választhattam Sz. Cs.-nél. Miközben zajlott a felelet, és éppen valahol ott tartottunk, hogy hány ezred is vonult át a szó átvitt értelmében Kunigundán, felmerült a kérdés, hogy olvastam-e Wilder fent említett művét. Mivel a válasz határozott (vagy határozatlan) nem volt, mesélt egy pár szót a Peruban játszódó történetről. Mindez homályba is merült mindaddig, amíg egy internetes könyváruház honlapján el nem olvastam a könyv tartalmát. Akkor már rémlett valami egy leszakadt hídról...
De ez a könyv nem csak arról szól, hogy Limában leszakad a hatalmas függőhíd, és öt ember szétroncsolódik a köveken. Ez mind csak a kezdet. Inkább a kérdés merül fel: Miért? Miért pont az az öt ember? Látszólag senki és semmi nem köti össze őket, de a dolgok mélyére ásva... És miért pont akkor történik ez a szerencsétlenség, amikor változtatni akarnak az életükön, amikor el akarják hagyni a megszokott utat? Elgondolkodtató könyv. A szálak valahol, valakinél mindig összefüggnek. Az utolsó bekezdés pedig, melyben a zárda fejedelemasszonya gondolkodik a szeretetről és az élet értelméről, némileg furcsa igazságot tartalmaz.

"Már mostan is - gondolta - alig emlékszik valaki kívülem Estebanra és Pepitára. Camila csak az ő Píó bácsijára emlékszik, meg a kisfiára. Az az asszony az édesanyjára emlékszik. De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura

Már egynéhány napja letettem a harmadik kötetet is. Befejeztem, elolvastam a legelső betűtől a legutolsóig, a függelékkel együtt. Miközben benne éltem a történetben, melyhez a film segítséget, sémát adott a szereplők elképzeléséhez, ezer és egy dolgot tudtam volna írni. Az eltérésekről, a megjelenő érzésekről, a félelmekről, vágyakozásokról, mindenről. Arról, hogy mik a kedvenc részeim, és kik azok a szereplők, akik a filmhez képest közelebb vagy távolabb kerültek tőlem. Eközben folyamatosan nőtt a könyvespolcomon Tolkien könyveinek száma. És nőni is fog. Egy olyan csodát teremtett meg az általa létrehozott világgal, ami elvarázsol, lenyűgöz, és hajt afelé, hogy minél jobban elmélyedjek munkásságában. És talán igaza volt a családi jó barátnak: "Amíg nem olvasod A gyűrűk urát, addig nem olvastál igazán jó könyvet."

Kikapcsolódás

Arany hangok, két gitár, egy hegedű. Piciny, de annál otthonosabb hétvégi ház. Lecsó, meggyes szörpi, rég nem látott italok. Heten öt ágyon. Emeletes ágy tetején alvás és lámpaoltás utáni gyermeki lelkek megnyílása. Tücsökkoma, békakoma és "tatajót". Egy ottalvós buli, ami részemről nem is annak indult. Jó társaság, zenélés, beszélgetések. Mindez az, amire már nagyon szükségem volt.

Változatosság lefelé

Amikor azt hiszem, ettől már nem lehet rosszabb, akkor mindig jön a cáfolat: "Deh, lehet!"
Lassan hányingerem van a családomtól, a viselkedésüktől, hogy senki nem hajlandó megérteni a másikat, úgy beszél, ahogy egy kóbor kutyával sem, és ott tesz keresztbe, ahol csak lehet. És mindezek mellett legyek kiegyensúlyozott, épelméjű, energiával feltöltött, hiszen mindjárt vége a szabadságnak, és kezdődik a tanév. Jó lesz hallgatni a barátok, kollégák beszámolóit, csak szar lesz belegondolni, hogy nekem is ez jár, csak nem kaptam meg...
Két normális lény van csak a családban. Az egyik Öcsi. A másik az ékszerteknős...

Túlélőtábor

"Ez egy ilyen nyár, csupa mulatozás,
Csupa verőfény, csak egy kicsit hibás,
Itt a városban az ember feje félpuhára fő,
Bár a lakásban a kánikula elviselhető."

Ugye ismerős a szám? Ismerős az érzés, amit közvetít? Jó érzés! Szabadság, lazítás, bulizás.
Na mindez az, amiben ezen a nyáron nem volt részem. A kitűzött családi célok közül a legnagyobb megvalósult. Az enyémek közül viszont semmi...
Június elején kezdődött a lakásfelújítás. Kicseréltettük az ablakokat, a radiátorokat, a csaptelepeket, és a bejárati ajtót is. Nem volt egyszerű, pláne, hogy Öcsi miatt alig lehet valamit csinálni. Legalább egy, de néha 2 embert is kivon a forgalomból... Aztán július közepén, vagyis szűk egy hónapja jött csak a java. Festőtábor. Belegondolni is rossz, hogy mi volt itt.
Az egész úgy kezdődött, hogy apa beszélt az egyik szomszéddal, hogy ha van egy kis hely, akkor felvinnénk néhány virágot. Ami kibővült porcelánnal, könyvvel és egy kisebb polccal is. A szomszéd megpróbáltatásait a legjobban a következő párbeszéd mutatja:

én: - Szereted a virágokat?
ő: - Hát, nekem egy sincs.
én: - Nem baj, most lesz!

Így lett rábízva kb. 7-9 napra (már összefolynak a napok...) 80 fölötti cseréppel az állomány jelentős része.
De ez még mind semmi volt. Az én drága, bababarátnak abszolút nem nevezhető szobámba beköltöztek a családtagok. 4 éjszakára. Menekülttábor. Öcsi mindent szedett volna szét, éjszaka szokásához híven fel-felsírt. A türelmem csökkenésével az agyvizem hőmérséklete folyamatosan nőtt. De eljött a nap: költözhettünk a mohazöld színű, szobába.
Bár azt hittük, a szobám hamarabb elkészül, mégis közel annyi időt kellett ráfordítani, mint a másikra. Bár lehet, hogy csak apa túlzott precizitásán, az ebből következő lassabb munkavégzésen, és a "Csak én tudom jól csinálni" elven múlott az egész. De kész. Mandarin színű, csodálatos fallal, teljesen átrendezve. És bár még van még mit csiszolni a berendezésen és az elrendezésen, tegnap végre először alhattam az új ágyikómban. A szobámban. És ez nagyon sokat ér!!

A célok meg? Van 2 hetem, hogy elkezdjem a megvalósításukat. Ha már befejezni nem is tudom a következő tanévig...