Para

Álmomban egy lottózóban ültem, ahol nyertem az ötperces játékukon. Nem is keveset, kétezer forintból 412 ezret. Aztán a lottózó valahogy átváltott postává, és két öregasszonyt kellett elküldeni, miközben nekem az aprópénzt (!) számolták. Utóbbitól én kérdeztem meg elég erősen, hogy nincs-e más dolga, minthogy a fejem felett leskelődik. Hozzáteszem, közben egy régi, általános iskolás évfolyamtársammal beszéltem, akinek valami miatt rossz hírei voltak. Miközben tartottam az egyik kezem, hogy beleszámolják az aprót, és fogtam a másikban a telefont, hogy vele beszéljek, csörgött az ébresztőm.
Gombóc van a torkomban rendesen. Amikor ismeretlen öregasszonnyal álmodtam eddig, mindig valami nagyon rossz hír érkezett a családból. Itt volt kettő is. Nyeréssel álmodni veszteség. És még a telefonból sem tudtam meg, mi lenne a rossz hír. Egyetlen mentsváram az aprópénz lehet. Talán. Már ha ki tud húzni a talán közelgő csávából ennyi negatívum ellenére is.

Kathy Reichs: Csont és bőr

Ismét egy jó kis modern krimin vagyok túl. Bár azt mondani egy több mint húszéves történetre, hogy modern, lehet, hogy egy kicsit eltúlzott. De a korral haladunk, hiszen az előző regényben még digitalizálták az eseményeket, itt már a mobil telefon is megjelenik. Kicsit nosztalgikus. Viszont a "hogyan álapítsuk meg a koponyából a technika segítségével, hogy hogyan nézhetett ki a áldozat" című dolog lélegzetelállító, főleg mert a történet idején, 1994-ben már létezett.
Ez a regény is hasonlóan lebilincselő, mint az előző, bár többször hullámzott a színvonal. Főleg, amikor a halott nő szintén halott gyermekeit folyamatosan kicsinyeinek írja a fordító, mintha egy állatról lenne szó. Hozzáteszem, nem ismerem az eredeti regényt, így lehet, hogy nem a fordító a ludas. Ezen kritika ellenére is azt mondhatom, hogy egy jó könyvvel volt dolgom. Többször is előfordult, hogy egy-két percre meg kellett állnom a történettel, mert egyszerűen meg kellett emésztenem az olvasottakat. A feszültséget a kellő helyeken oldotta egy-egy humorosban forduló hozzászólás vagy gondolat, de érződött azért, hogy az adott szereplő se jókedváből "mondja".
Mindenesetre két dologra rávilágított.
1. Szívesen elmennék Québec városába.
2. Még egy kötet van meg az írónőtől, amit már elő is szedtem a dobozból. A fizetés meg még messze van...

Mert valaki odafentről vezet

Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy véletlenek nincsenek. Na jó, ezt mindig is tudtam, de minduntalan biztosabb. Hétfőn betévedtem az antikváriumba, gondolván úgysincs semmi gombás könyv. Volt. Nem is kevés. Mondhatni, szívem szerint a fele fizetésem otthagytam volna, hogy hazahozzam őket. De a szűk pénztárca és a józan ész meghozta a döntést. Ketten kerültek csak a kosaramba. Az egyik ma is kapható a könyvesboltokban is, a másikat viszont sehol nem lehet beszerezni már, csak egy-egy antikváriumban lehet nagy szerencsével rábukkani. Ma a kezembe vettem mindkettőt. Az egyikben első ránézésre aláírás, határozott férfira utaló vonalak. Hirtelen azt hittem, a tulajdonosé. De nem az. Az egyik szerző neve. A másikban, a megszerezhetetlenben dedikálás a könyv szerzőjétől, akinek zseniális előadását már volt szerencsém hallani. És a név, akinek szól az a néhány kedves szó, valahonnan ismerős volt. Gondoltam is, hogy honnan, de mégis szinte sokként ért a felismerés. Alapító tag volt, májusban hunyt el. Nem ismertem személyesen, akkor még nem voltam az egyesület tagja. Mégis valahogy megrázott és megérintett a felismerés, hogy... Az Ő könyve volt. Neki dedikálták. Miért pont most mentem be az antikváriumba, miért pont ez a példány volt dedikálva? És miért pont engem várt meg?
Vagy Ő, vagy valaki más, de... Talán üzent. Ha igen, azt hiszem, megértettem. Igyekszem felnőni a feladathoz. Így ismeretlenül is, köszönöm a bizalmat, a rám rakott terhet. Tisztelettel, szeretettel. Alázattal.

Kathy Reichs: Csont és vér

Mivel a könyveim 99,9%-a még mindig dobozban van, elhatároztam, hogy a legfelső dobozból választok magamnak aktuális olvasnivalót. Olyan volt ez, mint vérvétel előtt, kívánod a cukrot, eszeveszetten, de nem eheted. Ilyen volt nekem az a jó néhány nap is annak ellenére, hogy nagyon régen fogtam könyvet kikapcsolódásnak a kezembe. Lehet, hogy pont ezért tört rám szinte rögtön az érzés, mikor a költözéshez készülődtem. Szóval a legfelső dobozból választottam, csakhogy egy sorozat második és harmadik része került a kezembe. No nem baj, valamelyikben benne van az első is. Negyedik nyitásra sikerült is megtalálni. Így esett a választás erre a krimire, amely már évek óta várta, hogy ne csak poroláskor nyissam ki
Ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre akár kétszáz oldalt is elolvassak. Alapból olyan ötvenre-hetvenre vagyok kalibrálva. De ez a könyv szinte letehetetlennek bizonyult. Nagyon jól megírt alap, fordulatokban gazdag történet, mikor pihentettem volna, mindig történt valami, ami miatt folytatni kellett. És közben örültem, hogy nem egy ház földszintjén vagyok. Így is összerezzentem, mikor olvasás közben valami zajt hallottam, vagy megcsörrent a telefon. Tempe Brennan egy olyan világba kalauzolt, amit mindig is szerettem volna mélyebben megismerni. Ami igazán érdekelt az antopológiából még azelőtt, hogy a sorozat elkezdődött. Amit szívesen tanultam volna, ha lett volna rá lehetőség. De nem volt. Akkoriban azt gondoltam, hogy ez nagy pech. Hála az olvasottaknak rádöbbentem, hogy a valóságban nem biztos, hogy lett volna gyomrom és idegrendszerem  mindehhez. (Bár ki tudja. Abból kiindulva, hogy régen egy vérvételnél semmi gond nem volt, most meg ha tűt látok, már az ájulás környékez...) Néhol gyomorforgató volt, máshol megdöbbentő, s akadtak időszakok, amikor meg kellett emészteni az olvasottakat. Mindenesetre a sorozat következő része már figyel. Nem sokáig lesz érintetlen.

Nigel Barley: Egy zöldfülő antropológus kalandjai

50. Egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig.


Igen, egyetemi éveim alatt többször is a kezembe akadt. De mindig jött valami, ami miatt félretettem. Vizsga, zh, vagy csak egy másik könyv, ami határidős volt. Most, ennyi év elteltével talán aktuálisabb, mint valaha. Bár amikor hónapokkal ezelőtt újra kinyitottam az első oldalát, még nem tudtam, hogy megszüntetik az antropológia ba képzést...
Nigel Barley doktorált antropológiából, én "csak" az egyik szakomként végeztem el. Ő erre tette fel az életét, nekem "csak" más nézőpontot, gondolkodásmódot adott, és egy olyan pluszt, ami alkalom adtán a mindennapokban is segíthet. Ő egy másik kontinens egy népcsoportjával foglalkozott, megtanulta a nyelvüket, én "csak" egy hazai szeletet vizsgáltam szakdolgozatom témájaként, akik bár magyarok, mégis, nekik is saját nyelvük van. Ő Angliában tanulta az antropológiát, én "csak" Magyarországon, és másra helyezett hangsúllyal. Ő nem egy "Dr. Csont", és én sem vagyok az. Mert az antropológia nemcsak a sorozatban látottakról szól. Attól sokkal több, összetettebb tudományterület.
Könyvével betekintést adott egy másik kultúrába. Velük él, tanul, s elköveti azokat a hibákat, amiket csak el lehet egy teljesen idegen világban egy elsőterepes kutatónak. Legyen az nyelvi nehézség, vagy a bürokrácia útvesztője. És leírja. Minden nehézséget. A hepatitistől kezdve a kihúzott fogakon át az angol wc okozta kellemetlenségekig. Hogy milyen nehéz egy hosszabb időtartam után visszaszokni a saját civilizációba. Amellett, hogy szórakoztató a könyv, tanulságos is. Bár néha kicsit úgy tűnik, hogy ugrál helyben és időben, ki-kikacsint egyik-másik aspektusra, maga ez kb. 210 oldal is olyan, mint az antropológiai kutatás. Az apró részletek rakosgatásával kapsz egy képet a végére, de csak a legvégére, s csak azután, hogy végeztél vele. Ami sosem lehet egész. Mert mindig kutatni, tapasztalni kell.

Sorsok - tragédiák

Az elmúlt időszakban nemcsak családi, hanem ismerősi körben is zúdultak rám a megrökönyödések, a fájdalmak, a gyászok. Vannak, akik itt vannak, remélhetőleg sokáig, de olyanok is, akik már elmentek. Elvitte őket a rák. J.-ről csak azért nem írok hosszabban, mert ha minden jól megy, hamarosan eléri az öt évet tünetmentesen. S ez azt jelentené, hogy kigyógyult a vastagbélrákból. Bár sokan nem szeretik, jófej nyugdíjas egyetemi tanár, aki van annyira (jó értelemben vett) lökött, hogy még mindig kísérletezzen a növényekkel. Így ha sorra veszem a többieket, akkor tavaly nyár körül kell kezdenem a történetet.
M. új volt a kertben, a sarokban volt a földje, a miénktől csak egy másik és az út választotta el. Kedves, szimpatikus, dolgos asszonyság, aki bár több évtizeddel is idősebb nálam, rögtön mondta, hogy tegezzem nyugodtan. Valahol volt egy másik telke is, de ott nem tudott locsolni, így hát itt is megpróbálkozott a növénytermesztéssel. Egy napon a másik telkén megégette a mellét a fűnyíróval, miközben átemelte azt a sövényen. A seb nem gyógyult, kiderült, hogy mellrákja van. Ebben az évben már nem műveli a parcelláját. Kemót és sugarat kap. Idén már találkoztam vele egyszer. Bizakodott, s mi is vele együtt.
A. egy szikár, mindig vidám, dolgos ember volt. A felesége nálam is megszállottabban szereti a virágokat, sokat beszélgettünk mindkettőjükkel. Ma már csak egyikükkel tehetjük ezt. A. ugyanis elment a télen. Tavaly nyáron még semmi sem látszódott, szorgoskodott rendületlenül, majd egyszer, úgy október környékén a kertben a szomszédasszonyom megkérdezte, hogy na mi van vele. "Mi lenne? Az orvos talált valamit a tüdőmön. Még nem tudni, hogy jó vagy rossz" - mondta kifelé menet, meg sem állva, kétségbeesett hangon. Szürke volt a bőre. Ekkor láttam utoljára, de a hangját, az utolsó szavait még most is hallom.
Z. garázsa jó néhány éve alattunk volt. Ózdon dolgozott kohászként, naponta ingázott. Magas, derék ember, a városi sportegyesület nagy szurkolója volt. A felesége abban az általános iskolában volt gazdaságis, ahová jártam. K. egyszer már legyőzte a rákot. Nemrég kiújult. A lányuk most fog érettségizni, korosztályos válogatott kosaras volt, nagy reménység. Amikor kiderült, hogy az édesanyja mellett az édesapja is súlyos beteg, abbahagyta az edzéseket. Októberben diagnosztizálták Z.-nél a csontrákot. A legagresszívabb fajtáját. Március elején a bérházon, ahol laktak, kint volt a fekete zászló. Anyával beszéltük, hogy csak nem ő! De igen. Ő volt az. A felesége és a lánya egy hétfői napon bent voltak nála a kórházban. Kávét és csokis palacsintát vittek neki, azt kért. Mikor hazaértek, csörgött a telefon a hírrel. Már ő sem köszön úgy öcsémnek, amikor meglátja, hogy "Csak a Diósgyőr!", s nem húzza ki magát büszkén, amikor prücsök ugyanezekkel a szavakkal válaszol neki.
És itt a mai is. I. és I. egy nyugdíjas házaspár, akik még nem régen lettek nagyszülők. A kertjük a miénk végében van, sokat beszélgettünk velük az évek során. A férj régen nagy madarász volt, s bár több egészségügyi problémája is volt, lelkesen járt a kertbe. Húsvétkor elütötte egy autós a zebrán, combnyaktörése lett. Ha emlékeim nem csalnak, a felesége tavalyelőtt jött el nyugdíjba, decemberben, műszakba járt a műanyaggyárba, de amikor csak tehette, jött ő is az ágyásokat gondozni. Valószínűleg a télen lehetett, hogy depressziót állapítottak meg nála, de továbbküldték kivizsgálásra. Most kemóra jár. Tüdőrák.


Én csak két dolgot kérek. M., I. és I. gyógyuljon meg minél hamarabb. Még lenne itt feladatuk bőven, ebben a világban. És azt, hogy ÁLLJON MÁR MEG VÉGRE EZ A SOROZAT!!!!!

Agatha Christie: Halál a Níluson

17. Egy könyvet, amit egy barátom ajánlott


Rékától kaptam még a szülinapomra ezt a remek regényt. Jó stílusú, haladós könyv, teli izgalmakkal, meglepő fordulatokkal. Bár ennek ellenére nagyjából 1,5 hónapba telt, mire a végére értem, viszont összesen 4-5 alkalommal vettem csak a kezembe. A szereplők jól kitaláltak, a könyv elején viszont kicsit töményen kapjuk meg az adagot, így néha (na jó, ez valószínű a kihagyásoknak is köszönhető) azt sem tudtam hirtelen, hogy ki kicsoda is. Lényeg a lényeg, biztos vagyok benne, hogy a krimik királynőjének más művei is a kezembe kerülnek majd.