Viszlát, 2012!

Mint az előző két posztból is látható, igyekszem behozni lemaradásomat. Magammal szemben egyes dolgokkal nem szeretnék tartozni az óévnek. Természetesen vannak olyanok, amik folytatódnak a következő esztendőben is, de talán lesz időm a befejezésükre. Illene már néhány tekintetben...
Most viszont nem is a jövő a téma, hanem a múlt. Bár még van néhány óra addig a bizonyos pillanatig, mikortól már 2013-mal kezdődik majd a dátum, az összegzést viszont már elkezdhetem.
Ez az év nagyon vegyes volt. Túl sok jót harsogtak róla az elején, bolygóállásoktól kezdve az évszám varázsán át egészen az előre látható módon be nem teljesült világvégéig. Egy vegyes savanyú is áll annyiféle ízből, mint ez az év állt, kezdve a pozitív és negatív, az égbe emelő vagy a porba taszító pillanatokig. Emberek, helyek, helyszínek, érzések, érzelmek, mondatok, tettek, cselekedetek, gondolatok, viszonyulás magamhoz, máshoz, egymáshoz... "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi!" Kedves is volt, gonosz is. De szépen lassan vége.
S azzal jön a hőn áhított 2013!

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Szívet melengető történet, mely nem csak a karácsonyi időszakban állja meg a helyét. Megmutatja, hogy erőteljes ráhatással a kőkemény szív is válhat érzővé, segítőkésszé. Rövid kis írás ez, de annál többet mond. Elgondolkodtat, miként is kellene viselkednünk, gondját viselnünk a hozzánk közel állóknak és az idegeneknek, rászorulóknak egyaránt. Manapság pedig egyre többször s egyre több embernek kellene a kezébe vennie ezt a regényt, mielőtt még késő lenne. És nem csak karácsonykor.

William Golding: A Legyek Ura

Lezuhan egy repülő, fedélzetén több tucat, különböző korú gyermek utazott. Lakatlan szigeten érnek földet, ahol mindenféle szülői és felnőtt segítséget nélkülözve kell helyt állniuk. Egyre többet kerít hatalmába a félelem, a különböző árnyak, kísértetek, rémek képe, s eluralkodik a vezér szerepének betöltésére irányuló vágy is. Egyre jobban átalakuló életek, kettétörő sorsok. Vadak, gyilkosság, menekülés, s elvesző józan ész. A tűv bűvölete, mely a menekülés egyetlen forrása. És ami a végéről hiányzik: vajon milyen, egész életre szóló lelki sérüléseket szereztek ezek a gyerekek ezen a szigeten?
Senki nem tudja, hogyan viselkedne hasonló helyzetben. És bár néhányszor kívánjuk, inkább mégsem kerülnénk egyedül egy lakatlan szigetre.

Adventi csillogás

Az elmúlt hétvégém gyorsan elrepült. Hamar is kezdődött, azt meg kell hagyni. A transzfer ugyanis az előre írt 3:20 helyett 2:50-re jelentkezett be, de majdnem az eredetileg kiírt időpontban sikerült elindulnunk. Elsőként értünk fel Pestre, a többi busz az ország más-más vidékeiről hozta az útitársakat, akikkel nagyon jól szórakoztunk az út során. Korszakok és korosztályok találkozója volt ez, rengeteg dugással, már ami a hatalmas télikabátok gyömöszölését illeti.
7 óra előtt már el is indult a nagy kaland: rövid tatabányai és hosszabb mosonmagyaróvári megálló után megérkeztünk Pozsonyba, ahol jó néhány királyunkat megkoronázták. A város pici, de annál szebb. Buszos és gyalogos városnézésünk során alaposan megcsodálhattuk. A nevezetességek (például: vár, Prímási palota, Mihály-kapu) és a karácsonyi vásár megtekintésével együtt is elég rá egy nap. Persze kellemesebb, ha esőmentes. Nekünk ez csak félig jutott, úgyhogy átfagyott és elgémberedett végtagjainkat a helyi ír kocsmában kellett megmelengetnünk. Igazsághoz hozzá tartozik, hogy kerestünk mi cukrászdát is, találtunk is, csak tele is volt dugig mind. Az éjszakát Mosonmagyaróváron töltöttük, ahol isteni háromfogásos vacsi várt minket. A szállás egész jó volt, tisztaság, kicsit kemény ágyak jellemezték. Illetve a második emeleti szobák mennyezetén és falain éktelenkedő aktuális beázás nyomai, és az egyes szobákban megülő dohos szag is. Utóbbiak ellenére azonban pihentető volt az éjszaka.
Vasárnap a svédasztalos reggeli után bepattantunk a buszba, és Bécs felé vettük az irányt. Hajj, az a város! Még mindig gyönyörű. Még mindig csábító. És még mindig azt mondom, hogy legalább 3-4 nap kellene arra, hogy minden csodáját megismerjük... Először busszal tettünk másfél kört a Ringen, majd Schönbrunnba vezetett utunk. A kertben igencsak csúszós úton jutottunk el a felső építményhez, ahonnan egész Bécs látható. A kastélyban egy 26 szobás látogatáson vettünk részt. De úgy érzem, ez kevés ehhez a helyhez. Magára Schönbrunnra, az állatkertre és a kert minden útvonalának bejárására egy egész nap kell. Reggeltől estig. És nem csak a 26 termes séta, hanem az összes látogatható terem megtekintése az, amire szükségem van. Na jó, ha lehetőség lenne rá, elsők között ugranék a nem látogatható termek megtekintésének lehetőségére... A kastély és az előtte elterülő vásár után mindössze pár perc buszocskázás, majd hosszú séta következett. Burg, Parlament, Régi városháza, Stephans dóm... Majd a legnagyobb vásárban kötöttünk ki, amit csak a város kínálhat, miközben szépen lassan besötétedett, s fel-felgyulladtak az ünnep közeledtét jelző fények. Sötétedés után nem sokkal, rengeteg élménnyel, narancspunccsal és fájó szívvel, de ott kellett hagynunk azt a gyönyörű várost.
Éjfél előtt nem sokkal már itthon voltam. Álmaiban azonban...

"Minden álom véget ér"

Tegnapi nappal megszűnt a szerződésem. Nagyon szép, színes, örömökben, meglepetésekben, idegességekben, de ezekkel együtt fejlődésben gazdag bő egy év áll mögöttem. Elsőre sikerült a lehető legjobbat kifognom.  Megható búcsú lett a vége.
Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy az élet és annak bizonyos területei örök körforgásban mozognak. Elkezdünk valamit, benne vagyunk, aztán egy idő után el kell válnunk tőle. És újból elkezdünk valamit, benne leszünk, és egyszer annak is vége szakad. Közben mindig érdekes emberekkel, helyzetekkel ismerkedünk meg. Fejlesztjük önmagunkat és másokat is. Ehhez elég néhány szó, hosszú beszélgetések sora, vagy csak egy gesztus. Aztán tovább kell lépnünk. Vagy nekünk, vagy másoknak. Az örök körforgásban sosem lesz megnyugvás: a gyönyörű napsütést is előbb-utóbb szélcsend, majd vihar követi.

Versmondó

Csütörtökön ismét nagy megmérettetés előtt álltak diákjaim, és közvetve én is. Utunk ugyanoda vezetett, ahová tavaly is: Csanálosra. A román határt átlépve szinte csak néhány levegővétel, és meg is érkeztünk a partiumi kis faluba, ami oly sok dologban hasonlít az itthoni Csanáloshoz. A diákok száma, a problémák, és azt hiszem, a nehézségek ellenére is fel-felragyogó örömök nagyon hasonlóak. A versenyre ezúttal 3 diákom jött el. A 7-8. osztályos kategóriában nem kaptak sem dicséretet, sem pedig helyezést (ezzel - sem én, sem a másik kísérőtanár, iskolán igazgatónője - nem értettünk egyet, hiszen mindkettőjüknek helye lett volna valamelyik csoportban, tekintve azokat, akik bekerültek...) A "kicsik" kategóriájában viszont egy második helyezéssel sikerült bebizonyítani: nem hiába utaztunk olyan sokat.
A versenyt követően Érmindszentre utaztunk, megtekintettük Ady szülőházát. Mintha a múltba csöppentünk volna vissza, és nem csak a jó állapotban megmaradt épületek és berendezési tárgyak miatt. A falu mindentől messze, szinte a semmi közepén fekszik, hepe-hupás úton juthatunk el oda, s az egész település hangulata régies, ódon. Szerencsénk volt: az idő kibírta, és csak akkor esett, amikor a buszban ültünk.
A múzeum után testvériskolánk volt igazgatója és felesége várt minket vacsorával. Zacskóban sült csirkecomb és nyuszicomb, krumpli, savanyú uborka, és finom gesztenyés-kekszes-pudingos süti volt a menü. Mellé szörpi és szőlőlé. Mennyei étek!
Vacsi és beszélgetés, majd a hazaút következett. És az éjszakázás ismét az igazgatónőnél volt. A lányának az ágya ismét kényelmes volt, és azt is meg kell hagyni, hogy régen ébredtem olyan kipihenten, mint ott.