Nigel Barley: Egy zöldfülő antropológus kalandjai

50. Egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig.


Igen, egyetemi éveim alatt többször is a kezembe akadt. De mindig jött valami, ami miatt félretettem. Vizsga, zh, vagy csak egy másik könyv, ami határidős volt. Most, ennyi év elteltével talán aktuálisabb, mint valaha. Bár amikor hónapokkal ezelőtt újra kinyitottam az első oldalát, még nem tudtam, hogy megszüntetik az antropológia ba képzést...
Nigel Barley doktorált antropológiából, én "csak" az egyik szakomként végeztem el. Ő erre tette fel az életét, nekem "csak" más nézőpontot, gondolkodásmódot adott, és egy olyan pluszt, ami alkalom adtán a mindennapokban is segíthet. Ő egy másik kontinens egy népcsoportjával foglalkozott, megtanulta a nyelvüket, én "csak" egy hazai szeletet vizsgáltam szakdolgozatom témájaként, akik bár magyarok, mégis, nekik is saját nyelvük van. Ő Angliában tanulta az antropológiát, én "csak" Magyarországon, és másra helyezett hangsúllyal. Ő nem egy "Dr. Csont", és én sem vagyok az. Mert az antropológia nemcsak a sorozatban látottakról szól. Attól sokkal több, összetettebb tudományterület.
Könyvével betekintést adott egy másik kultúrába. Velük él, tanul, s elköveti azokat a hibákat, amiket csak el lehet egy teljesen idegen világban egy elsőterepes kutatónak. Legyen az nyelvi nehézség, vagy a bürokrácia útvesztője. És leírja. Minden nehézséget. A hepatitistől kezdve a kihúzott fogakon át az angol wc okozta kellemetlenségekig. Hogy milyen nehéz egy hosszabb időtartam után visszaszokni a saját civilizációba. Amellett, hogy szórakoztató a könyv, tanulságos is. Bár néha kicsit úgy tűnik, hogy ugrál helyben és időben, ki-kikacsint egyik-másik aspektusra, maga ez kb. 210 oldal is olyan, mint az antropológiai kutatás. Az apró részletek rakosgatásával kapsz egy képet a végére, de csak a legvégére, s csak azután, hogy végeztél vele. Ami sosem lehet egész. Mert mindig kutatni, tapasztalni kell.