Családom és egyéb...

Ma háromszor folytak a könnyeim, negyedszer csak majdnem. És még jön az éjszakai javítgatás...

Első: Hagymapucolás.

Második: Munka során Észak-Korea kapcsán volt két cikk. Az egyikben ecsetelte az egyik megszólaló, hogy ha négy ember ott kint beszélget, akkor abból egy legalább rendőr. Erre a következő cikkben Nógrádi György ezt mondja: "...itt elhangzott, hogy négy ember megy az utcán és Napóleon annak idején azt mondta, ha két férfi két percnél tovább nem a nőkről beszél, azok vagy hazaárulók, vagy homokosok."

Harmadik: Apa azt mondja, minden szar neki jut. Mindezt azután, hogy megelégelte a WC-tartály csöpögését. Aztán bement öcsémhez, próbálta a szobában tartani. Erre mondja anya, hogy az csak az egyik verzió. Merthogy apám azt mondta, kell neki 5 perc, ne zavarják. Ebből egy cifra óra lett. Ugyanis nem sokkal azután, hogy kizárta a vizet, öcsém elintézte magát. Úgy igazából, lapockaközépig. Aztán mikor a gyerek már rendbe volt ("Még jó, hogy feltöltöttem a popsitörlőt!") anya észrevette, hogy nemcsak a gyerek lett csupa kulimáz, hanem a lepedő és az ő pólója is. "Még hogy apádnak jut minden szar munka!"

Negyedik: a múltkori bejegyzésben megemlített boríték tartalmát egy megjelenés követett, mely nem járt persze sikerrel. Vagyis mégiscsak adódott valami: a kislábujjamon belilult a köröm alsó fele. Öcsi meg persze szeret az én lábamon állni, mert úgy magasabb...

Tudtam én anno, hogy túl gyors az a fellángolás, de nem tudtam mást tenni. Miután az előző még garanciális volt, le kellett vásárolni az árát. És akkor megláttam. Szép kivitel, kicsit szűkülő, de kocka orr, nem túl magas sarok. És ez a szerelem azóta is gyakran megkínoz. Hol a sarkamon, hol a lábujjamon. De ez az egyetlen valamire való és nem túl magas fekete cipőm. Amitől még jobban elszoktam azóta, hogy nem töltök el félnapokat lábbeliben. Hacsak a mamuszt nem nevezhetjük annak...

Út a sztárság felé

Mostanában csak kapkodom a fejem. A szürke, unalmasnak ható hétköznapjaimba, a nyugodt kis világomba bombaként csapódnak az új dolgok. Csak kapkodni tudom a fejem, és ha már ott a lehetőség, lecsapni rá. Az egész talán azzal kezdődött, hogy egy évfolyamtársam megkért, olvassam át a szakdogáját és a záródogáját, és írjam meg, szerintem mi hiányzik még belőle. Aztán jött az egyik volt kolléganőm kérése, hogy fordítsam le a festményei címét németre. Utána a másik volt kolléganőmé, hogy ötleteljek egy picit a lánya egyik házijában. Aztán jött egy üzenet majd lavina indult: részt vehettem tisztelt és nagyra becsült tanáraimmal egy sorban ülve életem első sajtótájékoztatóján, képviselve egy határon túli magyar szervezetet. És utóbbiról felvétel is készült, amit ma le is adtak a városi tv-ben! Igen, benne voltam! :) És ha azt hinném, hogy most már nyugodtabb időszak következik, akkor csak ábrándoznék! Jön a helyettesítés szabadságolás miatt, majd egy levél alapján megjelenni egy bizonyos helyen és időben, és ha minden jól megy, hamarosan utazhatok is a sógorok fővárosába előadást tartani és rokonlátogatás céljából. Élek, na!