Nigel Barley: Egy zöldfülő antropológus kalandjai

50. Egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig.


Igen, egyetemi éveim alatt többször is a kezembe akadt. De mindig jött valami, ami miatt félretettem. Vizsga, zh, vagy csak egy másik könyv, ami határidős volt. Most, ennyi év elteltével talán aktuálisabb, mint valaha. Bár amikor hónapokkal ezelőtt újra kinyitottam az első oldalát, még nem tudtam, hogy megszüntetik az antropológia ba képzést...
Nigel Barley doktorált antropológiából, én "csak" az egyik szakomként végeztem el. Ő erre tette fel az életét, nekem "csak" más nézőpontot, gondolkodásmódot adott, és egy olyan pluszt, ami alkalom adtán a mindennapokban is segíthet. Ő egy másik kontinens egy népcsoportjával foglalkozott, megtanulta a nyelvüket, én "csak" egy hazai szeletet vizsgáltam szakdolgozatom témájaként, akik bár magyarok, mégis, nekik is saját nyelvük van. Ő Angliában tanulta az antropológiát, én "csak" Magyarországon, és másra helyezett hangsúllyal. Ő nem egy "Dr. Csont", és én sem vagyok az. Mert az antropológia nemcsak a sorozatban látottakról szól. Attól sokkal több, összetettebb tudományterület.
Könyvével betekintést adott egy másik kultúrába. Velük él, tanul, s elköveti azokat a hibákat, amiket csak el lehet egy teljesen idegen világban egy elsőterepes kutatónak. Legyen az nyelvi nehézség, vagy a bürokrácia útvesztője. És leírja. Minden nehézséget. A hepatitistől kezdve a kihúzott fogakon át az angol wc okozta kellemetlenségekig. Hogy milyen nehéz egy hosszabb időtartam után visszaszokni a saját civilizációba. Amellett, hogy szórakoztató a könyv, tanulságos is. Bár néha kicsit úgy tűnik, hogy ugrál helyben és időben, ki-kikacsint egyik-másik aspektusra, maga ez kb. 210 oldal is olyan, mint az antropológiai kutatás. Az apró részletek rakosgatásával kapsz egy képet a végére, de csak a legvégére, s csak azután, hogy végeztél vele. Ami sosem lehet egész. Mert mindig kutatni, tapasztalni kell.

Sorsok - tragédiák

Az elmúlt időszakban nemcsak családi, hanem ismerősi körben is zúdultak rám a megrökönyödések, a fájdalmak, a gyászok. Vannak, akik itt vannak, remélhetőleg sokáig, de olyanok is, akik már elmentek. Elvitte őket a rák. J.-ről csak azért nem írok hosszabban, mert ha minden jól megy, hamarosan eléri az öt évet tünetmentesen. S ez azt jelentené, hogy kigyógyult a vastagbélrákból. Bár sokan nem szeretik, jófej nyugdíjas egyetemi tanár, aki van annyira (jó értelemben vett) lökött, hogy még mindig kísérletezzen a növényekkel. Így ha sorra veszem a többieket, akkor tavaly nyár körül kell kezdenem a történetet.
M. új volt a kertben, a sarokban volt a földje, a miénktől csak egy másik és az út választotta el. Kedves, szimpatikus, dolgos asszonyság, aki bár több évtizeddel is idősebb nálam, rögtön mondta, hogy tegezzem nyugodtan. Valahol volt egy másik telke is, de ott nem tudott locsolni, így hát itt is megpróbálkozott a növénytermesztéssel. Egy napon a másik telkén megégette a mellét a fűnyíróval, miközben átemelte azt a sövényen. A seb nem gyógyult, kiderült, hogy mellrákja van. Ebben az évben már nem műveli a parcelláját. Kemót és sugarat kap. Idén már találkoztam vele egyszer. Bizakodott, s mi is vele együtt.
A. egy szikár, mindig vidám, dolgos ember volt. A felesége nálam is megszállottabban szereti a virágokat, sokat beszélgettünk mindkettőjükkel. Ma már csak egyikükkel tehetjük ezt. A. ugyanis elment a télen. Tavaly nyáron még semmi sem látszódott, szorgoskodott rendületlenül, majd egyszer, úgy október környékén a kertben a szomszédasszonyom megkérdezte, hogy na mi van vele. "Mi lenne? Az orvos talált valamit a tüdőmön. Még nem tudni, hogy jó vagy rossz" - mondta kifelé menet, meg sem állva, kétségbeesett hangon. Szürke volt a bőre. Ekkor láttam utoljára, de a hangját, az utolsó szavait még most is hallom.
Z. garázsa jó néhány éve alattunk volt. Ózdon dolgozott kohászként, naponta ingázott. Magas, derék ember, a városi sportegyesület nagy szurkolója volt. A felesége abban az általános iskolában volt gazdaságis, ahová jártam. K. egyszer már legyőzte a rákot. Nemrég kiújult. A lányuk most fog érettségizni, korosztályos válogatott kosaras volt, nagy reménység. Amikor kiderült, hogy az édesanyja mellett az édesapja is súlyos beteg, abbahagyta az edzéseket. Októberben diagnosztizálták Z.-nél a csontrákot. A legagresszívabb fajtáját. Március elején a bérházon, ahol laktak, kint volt a fekete zászló. Anyával beszéltük, hogy csak nem ő! De igen. Ő volt az. A felesége és a lánya egy hétfői napon bent voltak nála a kórházban. Kávét és csokis palacsintát vittek neki, azt kért. Mikor hazaértek, csörgött a telefon a hírrel. Már ő sem köszön úgy öcsémnek, amikor meglátja, hogy "Csak a Diósgyőr!", s nem húzza ki magát büszkén, amikor prücsök ugyanezekkel a szavakkal válaszol neki.
És itt a mai is. I. és I. egy nyugdíjas házaspár, akik még nem régen lettek nagyszülők. A kertjük a miénk végében van, sokat beszélgettünk velük az évek során. A férj régen nagy madarász volt, s bár több egészségügyi problémája is volt, lelkesen járt a kertbe. Húsvétkor elütötte egy autós a zebrán, combnyaktörése lett. Ha emlékeim nem csalnak, a felesége tavalyelőtt jött el nyugdíjba, decemberben, műszakba járt a műanyaggyárba, de amikor csak tehette, jött ő is az ágyásokat gondozni. Valószínűleg a télen lehetett, hogy depressziót állapítottak meg nála, de továbbküldték kivizsgálásra. Most kemóra jár. Tüdőrák.


Én csak két dolgot kérek. M., I. és I. gyógyuljon meg minél hamarabb. Még lenne itt feladatuk bőven, ebben a világban. És azt, hogy ÁLLJON MÁR MEG VÉGRE EZ A SOROZAT!!!!!

Agatha Christie: Halál a Níluson

17. Egy könyvet, amit egy barátom ajánlott


Rékától kaptam még a szülinapomra ezt a remek regényt. Jó stílusú, haladós könyv, teli izgalmakkal, meglepő fordulatokkal. Bár ennek ellenére nagyjából 1,5 hónapba telt, mire a végére értem, viszont összesen 4-5 alkalommal vettem csak a kezembe. A szereplők jól kitaláltak, a könyv elején viszont kicsit töményen kapjuk meg az adagot, így néha (na jó, ez valószínű a kihagyásoknak is köszönhető) azt sem tudtam hirtelen, hogy ki kicsoda is. Lényeg a lényeg, biztos vagyok benne, hogy a krimik királynőjének más művei is a kezembe kerülnek majd.

Nagyapáért

Ma egy hete temettünk el. Hiányzol. Szeretlek.

Már csak négyen

Kilencen voltak testvérek. A fiúk már mind a négyen elmentek, volt, aki fiatalon, volt, aki idősebben, de egyikükre sem lehetett azt mondani, hogy hosszú kort élt meg. Talán apai vonás volt ez, hiszen ő is csak egy fél évszázadnyi időig láthatta a napvilágot. Egyet ismertem csak közülük. Viszont a mai nappal egy újabb, szomorú korszakba léptünk. A lányok közül egy elment. A középső lány, a hatodik gyermek. Elkezdődött hát ez is. Úgy emlékszem, egyszer, de talán kétszer is találkoztunk. Amikor meglátogattuk egy körút alkalmával nagyi testvéreit, akkor náluk is eltöltöttünk egy fél napot. Aztán talán akkor láttam újra, amikor nagyapát temettük, de ennek is már 13 éve. Anya szerint jóindulatú, de egyenes természetű ember volt. Természetre és alkatra, kinézetre is nagyira hasonlított. Ő nyaralt nála, több emléke van, mint nekem. A cukrozott, reszelt almáról, a kapott sajtról, amiről nem beszélhetett, arról, hogy bekente az arcát, amikor az száraz volt. Tudtuk, hogy beteg, de emellett még élhetett volna akár egy évtizedet, vagy még többet is. Kórházban volt. Evett valamit, félrenyelt, megfulladt. Volt felelőse? Segíthettek volna rajta? Miért nem ért oda időben a segítség? Talán soha nem derül ki. A fia ment látogatóba, de már nem engedték be hozzá. Már csak négyen maradtak. A testvérek több mint fele már odaátról vigyáz szeretteikre. Irén nénje, Isten önnel!

Kezdjük el!

Egy nagyon régi és egy roppanósan friss élményes könyvismertető után következzen az, amin már régóta rágódom. Körülbelül azóta, hogy megláttam. Tudom, a határidőt nem tarthatom, maximalizálni sem akarom, s fenntartom a jogot, hogy időközben más is a kezem ügyébe kerüljön hasonló célzattak. Több ponthoz is van már ötletem, mivel az elolvasni vágyott könyvek száma többszöröse annak, amire ténylegesen időm, energiám és szemem van. De nem adom fel! Egy pontján még változtatok is magamnak, de csak azért, hogy könnyebben teljesíthető legyen, ez pedig a 46-os, így a fordított monogramot is elfogadottnak tekintem. Ha nem is 2015-re, de induljon a nagy olvasási kihívás, ami azt is jelenti egyben, hogy az illendőség kedvéért (is) pár gondolatot szándékozom majd írni az elolvasott kötetekről (is). Aztán meg majd kiderül, mi is lesz belőle.
Mindenesetre íme a link, mely szamárvezetőt ad majd nekem az elkövetkező évek és kötetek jelentette kihíváshoz:
http://pozitivnap.hu/kultura-es-szorakozas/konyvfalok-figyelmebe-keszen-allsz-2015-nagy-olvasasi-kihivasara

Erskine Childers: A homok titka

A titkosszolgálat aktáiból - szól a könyv alcíme. Ám nem egy eldugott épület legrejtettebb sarkában, hétpecsétes-nyolclakatos ládában őrzött iratok olvasgatásáról van szó. Éppen ellenkezőleg, irány a Balti-tenger, a Fríz-szigetek, Anglia, Németország, Hollandia, fedezzük fel a csatornákat, fussunk akaratunk szerint zátonyra, térképezzünk, kémkedjünk, gondolkodjunk, s oldjunk meg egy fontos kérdést, mely előrevetítheti az első világégés tengerészeti lépéseit! Mindezt egyetlen hónap alatt, 1903-ban. Veszély, küldetéstudat és a tenger szeretete ötvöződik a regényben, melyben úgy tűnhet, csak sóhajtásnyi a szerelmi szál, mégis ez az egyik fő mozgatórúgó. A másik a hazaszeretet. A harmadik a bosszúvágy. Bár a tengerészeti zsargonból nem sok sajátítható el, az internetet is szolgálatunkba állítva meseszép tájakra juthatunk, s ez csak egyetlen vágyat korbácsol egyre erősebben. Végigjárni az utat (na jó, a húsz mérföldes gyaloglástól eltekintve), amit a két főhős is megtett. Figyelve a vízmélységet, számolni az apály és a dagály fontosságával. Már csak egyetlen kérésem lenne: ne fussunk annyit önszántunkból, na jó, sehogyan sem zátonyra! Bár mint a regényből is jól látható, az ilyen tudás életet és célt is menthet.

Meskó Zsolt - Ugron Zsolna: Szerelemféltők

Nem friss az élmény, sok-sok hónappal ezelőtt, közel egy éve fejeztem be a regényt. Mai napig mondhatom fanyalgás nélkül, minden pozitív kicsengéssel: érdekes. Nem egy hétköznapi kötet ez. Valahol jin és jang, és mégis törött, megbomlik az egyensúly. Két élet, két sors régen elfeledettnek hitt kapcsolata, mely egy időre újra találkozik, miközben lépéseket próbálnak tenni hol egymás felé, hol pedig rohannak homlokegyenest a másik irányba, mintha menekülnének. Nem a másiktól, önmaguktól. De nem egyszerű férfi és nő közötti levelezésről szól a történet. Ugyanis ajándékot is küldenek egymásnak egy-egy saját szerzeménnyel. Ezek a novellák egy-egy sorsot mutatnak be, az élet rövidségét, a döntések helyességét, a megbánást és az alázatot. Megrázóak, teli élettel, akár egy távoli ismerőssel történhetett volna, annyira valóságosnak hatnak. Sok ebben a könyvben a meglepetés. Az elejétől a végéig.