Hurrá!

Minden évben eljön ez a nap. Na jó, nem mindig november 27-ére esik, hol hamarabb, hol később kell szembesülnöm a valósággal. És mindig tartok tőle, mert volt már, hogy búskomoran vettem tudomásul a helyzetet. De sem tavaly, sem idén nem volt vele probléma. Össze tudom magamon cipzározni a piros télikabátom (és igen, úgy, hogy normálisan aláöltözöm)!

Semmi se...

Közeledik az a pont, amikor kezdek besokallni. Hogy miért? Mindenért. Lehet, hogy türelmetlen vagyok, lehet, hogy csak rossz passzban vagyok egy pár hónapja. Vagy csak egyszerűen elegem van.

1. Öcsém mindent tönkre tesz. Volt már könyv, könyvborító, a kedvenc bögrém. A múltkor a ruhám bojtjait szakította le. Ma meg az vékony aranyláncom. Azt, amit éveken át nem hordtam, mert nem éreztem magam elég felelősségteljesnek hozzá. És még én vagyok a könnyelmű, mert ilyet hordok ekkora gyerek mellett. Hát nem! Talán meg kellene nevelni, csakhogy nem én vagyok az anyja... "Nem baj, majd megcsináljuk." 

Ja, persze, a ruhám rendbetételének is egy hete meg kellett volna történnie. 

2. Öcsém és a zajok. Mert ordít, ha olyanja van, amitől összerezzenek. Mert másfél órán keresztül kell hallgatnom zárt ajtó mellett, hogy autóhangot ad ki. Emlékszel a forró nyári estékre, amikor édesdeden aludnál, de egy k.rva szúnyog folyamatosan zúg a füled mögött, és nem tudod lecsapni? Na ez is pont olyan... 

Minden egyes nappal, amit itthon kell eltöltenem, egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy  n e m  k e l l  g y e r e k!!

3. Csend és nyugalom. Na ez nincs úgy nagyjából három éve. Nincs olyan nap, hogy normálisan, saját magamtól keljek fel, vidáman, kipihenten. Helyette vagy óracsörgésre, vagy öcsémre, vagy arra, hogy valaki ordít rá. Ha négy órát aludtam, akkor is...

4. Szerelmi élet. Na, ezt inkább hagyjuk, mert ami nincs, arról beszélni sem érdemes.

5. Munka. Úgy voltam vele, hogy ha már a 4. pont nem jön össze, legalább ez legyen stabil pontja az életemnek. Most mit mondjak? Hogy hiába türelmesek és megértőek, és végtelenül segítőkészek azok a barátaim, akikkel együtt dolgozok, mégis minden nap gyomorgörccsel ülök le dolgozni, hogy aznap mennyit csúszok és mit rontok el? Hiába mondják, hogy majd belejövök, mégis zavar a tudat, hogy miattam kell éjszaka úgy 1,5-2 órával tovább fennmaradniuk.

Mostanában semmi másra nem vágyok, csak egy normális állásra, aminél nem azt látom, hogy mikor lehet majd vége, és olyan fizetésre, amiből fönn tudom magam tartani egy albérletben. Lehetőleg minél messzebb a családomtól.

Komolyan, ha sokáig itthon kell még maradnom, vagy az agyvérzés, vagy az infarktus fog elvinni.

Kockahas

Réges-régen ebben a galaxisban, pontosabban véve ezen a bolygón, ebben az országban, ebben a városban, és ebben a szobában regisztráltam egy társkeresőre. Nem, nem arra, ahonnét a velem kapcsolatba kerülő "érdekes" emberkékkel volt alkalmam néhány szót váltani, s azokról az élményekről néhány megjegyzést írni. Ez egy másik, bő két évvel ezelőtti elgondolás eredménye, melynek hirtelenségét és végességét mi sem bizonyítja jobban, hogy az adatlapot ott sem töltöttem ki teljesen. Olyannyira, hogy valamiért az összes nyelvet bejelölve hagyta.
Szűk egy hete kaptam egy levelet, melyben egy huhh, de jó testű és színészi arcvonásokkal rendelkező (hát, most mit írjak? Férfiú? Férfi? Pasi? Azt hiszem, maradok ez utóbbinál...) pasi érdeklődött arról, hogy tényleg ennyi nyelven beszélek-e. Szerencsére megadta a facebook adatlapjának linkjét is, így válaszolhattam. Mivel ahhoz, hogy felelhessek, elő kellett volna fizetnem valami prémium vagy milyen csomagra (lóf.szt)... Másnap meglepetés ért, ismerősnek jelölt. Hohh, ez ám a csoda! Azonban hiába tettem fel kérdést is levelemben, válasz nem jött. Sőt... Ma megszületett az alábbi gondolat.

Halló! Kívánságműsor? Én egy számot szeretnék kérni annak a srácnak, aki rám írt a társkeresőn, a facebookos válaszomra ismerősnek jelölt, majd pár nappal később törölt anélkül az ismerősei közül, hogy bármit is írna. Hogy jelige is kellene? A szám címe jó lesz. Ezt kérném:

 http://www.youtube.com/watch?v=7QA9NYkFw-A