Várakozás

Érezted már bágyadtan ücsörögve, hogy valami nem jó, valamin változtatnod kellene, valami hiányzik? Mit tettél ekkor? Elhessegetted, hagytad kattogni az agyad, vagy cselekedtél? Hogyan? Miért?

Az elhessegetésen már sikeresen túl vagyok. Második fázisba léptem, kattog az agyam jó néhány dolgon. Gondolkodásban, agyalásban nagyon jó vagyok. Leírásban is. Megvalósításban már kevésbé. Az valahogy nem megy, félrecsúszik, kisiklik. Akkor is, ha biztatóan indul. Számos kérdés tekereg bennem, mardos, mint egy vadállat, marcangol, mint egy fenevad, mar, mint egy kígyó. Lehet, hogy az a baj, hogy nem tudok szelektálni, hogy melyikkel kezdjem. Vagy az, hogy a biztonságot nem merem feladni. De íme a kétségek, amik gyötörnek. Nem fontossági sorrendben.

1. Tanulás
Furcsa, de ez lesz az első évem, amikor a szeptemberrel nem kezdődik semmi. Nem kell órára járnom, készülnöm, kelnem. Nem kell a nagyáruházak polcait böngészve füzeteket, tollakat, egyéb kiegészítőket vennem. Se naptárat, se semmit. Hiányzik a tudat. Hiányzik a tanulás, vágyom arra, hogy valami új tudást elsajátítsak. Az új ismeretségekre, amit nyújthat. Arra, hogy rendszer legyen az életemben.

2. Munka
Oké, hogy most az alváshiánytól eltekintve teljesen jó. Élvezem, érdekel, plusz tájékozottságot ad. De meddig marad meg? Meddig számíthatok arra, hogy van munkám? Még egy bő év, vagy kevesebb? Újra bagoly lettem. Csak az ideálisnál pár órával később fekszem. Úgy a holtpontot követő két óra múlva. De meddig fogom én ezt bírni? Hiszen már lassan harmadik hónapja, hogy átlagban legalább minden második éjjel dolgozom! Mikor adja fel, és melyik előbb? Az idegeim vagy a testem? És utána? Vajon lesz valaha olyan állásom, ami az egyébként nem túl magas igényeimet kielégíti, és tudok majd mellette egyedül, szabadon élni?

3. Lakás
Az előző függvénye. Egyedül, vagy valaki mással. De nem a szüleimmel. Elszakadva végre tőlük. Bizonyítani, hogy meg tudom állni a helyem, a saját lábaimon, a segítségük nélkül. Kell a változás, de stabil anyagi háttér nélkül nem megy. Jah, hogy ez nagy kérés a mai világban?!...

4. Párkapcsolat
Bizonytalansági faktor mindenhol. Mintha félnének tőlem. Élőben is, levelezve is. Ennyire rémisztő lennék? Miért? Mitől félnek? Csak azt érzem, hogy ha bárki is közelebb kerül, hamar el is kerül. Vagy csak szimplán nem érdeklek én senkit... Ismerkedni meg sehol nem lehet. Nem vagyok már csitri, nem járok szórakozni, az internetes társkereső meg olyan, hogy leírni mindent lehet. De a személyes találkozástól valamiért ódzkodnak. Bezzeg ha csak egy numeráról lenne szó...

Szóval bizonytalanság, hiány és félelem a köbön...

Börtön

Nem szeretem, amikor apának igaza van. Belátni meg még úgyse. Elfogadni meg egyáltalán nem akarom, de muszáj.
Adott a szituáció, drága öcsém nem jöhet be a szobámba csak ölben, vagy ha éppen beszökik. Ezért az ajtómat kulcsra kell zárni. De nem olyan egyszerű a helyzet, mert két kulcs is van ám! Az egyik kívülről, a másik meg belülről, felcserélni persze nem lehet, mert akkor használhatatlanok. És természetesen ha a másik oldalról akarom fixálni, akkor ki is kell venni azt, amelyik nem azon van. Már kezdem megszokni az egészet, csak néha akarok úgy közlekedni, hogy elfelejtem, hogy "Jah, hát ez bizony zárva van...", és ez az egész hiába bosszantgatott, mégis érthető. Nem gyerekbarát a szobám, na...

És itt jön a bökkenő.
A múltkori kellemesen hűs reggelen nyitva hagytam az ablakom, mikor sétálni mentünk. Meg is kaptam apától, hogy bármikor bármit behajíthatnak. Ez ma meg is történ. Miközben apa hívott, hogy vigyázzak, mert a kölykök ezt tervezik, még a telefonhoz tartva sejhajon d o b t a k egy aszott szilvával. Mondjuk legalább nem az ablakot kell mosni. Bár már nagyon ráférne...

Na most akkor:
1. Nyilván jó hecc nekik is, meg anyának is elsőre, amikor dühöngve elmondtam...
2. Most még a dobálás, de mi lesz később?!
3. Apámnak igaza van. Grrr...
4. Nem elég, hogy az ajtómat zárnom kell, de most már arra is figyeljek, hogy az ablakom mikor legyen nyitva. Akkor most már kérhetem a rácsokat és a rabruhát is? Mert már a saját szobámban úgy érzem magam, mint akit leláncoltak.

"Majom a ketrecben..."

Emléklapra

Egy pillanat csupán. Egyikben még dobog a szív, a másikban már csak áll. Egyikben még lüktet a vér, majd már nincs, ami hajtsa. Megmerevedsz, nem mozdulsz többé, már csak mozdítanak, visznek, s már semmit sem érzel. Semmit nem tapasztalsz. Semmit nem tudsz arról, mi is történik a testeddel. Mert a lelked már tovaszállt. 

Régen nagyon szerettelek. Emlékszem, sokszor voltunk nálatok. Vidáman beszélgettetek, miközben valaki dominózott velem, mesélt. Ilonka nénje zselécukrot adott a bonbonierből. Nálatok néztem először Popeye, a tengerészt, mert több csatornátok volt, mint nekünk. Játszottam Cirmossal, elkerülve, hogy a foteljába üljek. A kezembe adtátok a nagy kagylót, hogy hallgassam a tenger morajlását. Mindig szeretettel fogadtatok minket.

Aztán minden megváltozott. Egy családi veszekedés. A kiosztás, mert miért nem teszünk valamit, amihez tulajdonképpen nemcsak nekünk kellett volna hozzákezdeni. Neked is. És nem ránk zúdítani a haragod. Ekkor távolodtunk el egymástól. Ti és mi. Mert apa azt mondta, akkor inkább szűnjön meg a kapcsolat, de ő ezt többet nem akarja hallgatni. Talán hiba volt. Talán másként alakult volna minden. De az is lehet, hogy ugyanúgy folytatódott volna az a pocskondiázás, amit időnként a későbbiekben is meg-megkaptunk, általában a hátunk mögött. Néha találkoztunk még a buszon, vagy nagyiéknál. Velem kedves voltál. Mint a gyermekkel, akit csak befolyásolnak, aki semmiről sem tehet. Tudom, később szeretted volna, ha törődöm veled. De nem fordulhattam szembe a családommal. Már csak azért sem, mert nem viseltem volna el a bántásod, a beszólásaid, a megjegyzéseid, amiket a szüleimre teszel. Nem volt gyereked. Mi lehettünk volna, de elmartál magadtól, mint mindenkit, aki nem volt elég erős. Vagy túl erős volt. Korodból kiindulva szép nagy családod lehetett volna, ha nem veszed be anno azokat a bogyókat. Már ükunokák is rohangálhattak volna lábaid előtt. De minden másként alakult.

A végére azért nem hazudtoltad meg önmagad. Szitkozódni, kitépni az infúziót, bottal hátba verni a nővért, mert nem enged haza. Na igen. Mindig volt benned indulat. Mert te voltál valaki. Magas rangú rendőr. Tisztelet övezte lépteid. De mindez már elmúlt. Megsavanyodtál. De megértem.

Te voltál az utolsó. Az utolsó testvér, aki még élt. Az utolsó, kitől még kérdezhettem volna a családi múltról, hogy a dédszüleim, ükszüleim milyenek voltak, hogy dédapám mikor és miért járt Amerikában, hogy milyen volt nagyapám fiatalon, hogy milyen is volt az életed. Rejtélyekről, titkokról, hagyományokról. Mindenről. Már nem tehetem.

Hamarosan újra együtt lehetsz a feleségeddel, a lelketek már biztosan újra találkozott. Szép kort éltél meg. 92 év. Szerettelek, de mint csak távoli rokont. Pedig nem voltál annyira messze. Régen elváltak már útjaink, így annyira nem rázott meg az elvesztésed. Már régen elvesztettelek. De azért fáj egy kicsit a tudat, hogy már nem vagy. A család nagy öregje tegnap elment.

Feri bátyja, legyen neked könnyű a föld. Isten veled. 

Nemalvás

Én olyan fiatalos, kedves, üde, fitt és vidám tudok lenni. Pláne akkor, ha kipihenhetem magam. Amire hónapok óta nem nagyon volt lehetőség, mivel nem magamtól keltem fel, hanem a család aprajára, vagy éppenséggel nagyjára. És ez két esetben "csodás". Egyrészt amikor a sokadik éjszaka után, másrészt pedig amikor néhány órán belül többször is csattanásra, puffanásra, vinnyogásra, sírásra, ordításra, veszekedésre kelek. Ráadás, ha mindkét eset fennáll.
Alig várom, hogy
- vagy kinője öcsém ezt a korszakot, reménykedve abban, hogy én is kibírom addig idegekkel
- vagy legyen egy tartós munkahelyem olyan fizetéssel, amivel fenn tudom magam tartani, és elköltözhessek itthonról.

Jelige: Hogy végre rendesen kialudjam magam...

Pókerparty

Nagy adag chips, egy kis alkohol, jó társaság és póker. Fantasztikus péntek este volt ám ez! Pletykálás, röhögés, bosszankodás, csodálkozás, az életünk aktuális főbb eseményeinek kibeszélése. Aztán én vesztek, utána osztok. Amíg el nem szedik tőlem a paklit. Mert még mindig jól keverem a kártyákat. Legalábbis szerintem. Felemelő érzés nézni az arcokat, hogy ezt már megint jól megkutyultam, vagyis nem túl jól, mert értelmeset kirakni nem lehet belőle. Bezzeg az asztalra kirakott színsor és flös... Tudok én, na! :)

Ezt meg kell ismételnünk, amint csak lehet!! 

Újabb gyöngyszem

Amikor már azt hittem, elég régóta vagyok fent ahhoz a társkeresőn, hogy ne keressenek a khm... fura fazonok, akkor tévedtem. Tegnap megtalált egy újabb. A neve lehetne talán Mr. Ripacs is. Amit leszűrtem: mániája a Facebook. Levelezzünk ott! Mutass magadról képet! Kíváncsi vagyok, mennyire illünk össze! Mikor találkozunk? Hogyan ismerjük meg egymást, ha nem levelezünk facen? Miért utasítottál el? Szerintem facen egyszerűbb lenne beszélgetnünk.

Mi ezzel a bajom? Na sorolom.
1. Stílusa idegesítő.
2. Nem szeretem, ha egy vadidegen rám akarja erőltetni azt, amit én nem akarok
3. Tíz perc sem telt el, mégsem akarok vele találkozni... Ejj...
4. Facebook arra való, hogy az ismerőseit vegye fel rá az ember. Ha nem érti meg, hogy őt nem ismerem, akkor így járt.
5. Okkal vagy ok nélkül, de nem szeretem azokat a kérdéseket, amik a döntéseimet firtatják. Ha kilépek a társkereső csetjéből, az az én döntésem, és nem szorul magyarázatra.

Repülőnap

Huhhh...
Ha csak ennyit írnék, azt hiszem, ezzel is sokat elmondanék arról, milyen is volt a tegnapi repülőnap. De mivel ebből semmi részlet nem derül ki, íme néhány plusz információ. Kezdjük azzal, hogy péntekről szombatra való éjjel a második éjszakámat nyúztam. És mikor láttam, hogy itt már nem érdemes aludni, mint a rétestésztát, úgy nyújtottam a műszak hosszát. Igaz, az utolsó néhány anyag alatt már bakkant a fejem, de sikerült legyőzni a holtpontot, és bő másfél órával az indulás előtt már azon gondolkodhattam, hogy ha én most beülök egy kád vízbe, az elálmosít, vagy felfrissít majd. Szerencsémre utóbbi valósult meg. Háromnegyed 6 környékén már a kocsiban ültem, nem kellett vezetnem - csak mindenki megnyugtatásáért írom. Harsánynál fotózkodtunk a szalmababákkal, majd indulás folytattuk kalandos utunkat Kecskemét felé. Kb. egy óra teljesen kiesett, akkor aludtam. Ami nem is volt baj, csak mindig felkeltem arra, hogy nyitva a szám... Szolnoknál több időt töltöttünk, mint kellett volna. Ugyanis sikerült eltévednünk, majd nehezen kikászálódni az azóta fogalommá vált városból. Jelige: sehol egy normális tábla. Nagykőrösnél aztán dugóba keveredtünk, és egy bő órát araszolással töltöttünk. Aztán megérkeztünk a parkolóba. Ha valami negatív volt a napban, akkor ez volt az, de ez nagyon. Ugyanis bő 20 percig álltunk a semmi közepén, miközben özönlöttek az emberek, és csak remélhettük, hogy feljutunk majd a buszok egyikére, amiről fogalmunk sem volt, hogy mikor jön. Aztán egyszerre 10-12 jármű jött, felvette az utasokat, és indultunk a reptér felé. Leszállás után pedig séta a tűző napon.

Innentől a szlogen csak ennyi lehetne: "Nézz, nézz az ég felé..."
Gyönyörű gépek, csodás repülések, attraktív bemutatók, fotózás, párakapu, megsülés, párakapu, bámulás, fotózás, tapsolás, párakapu. Na jó a párakapuból elég sok volt még, meg a szájtátásból is. Három program volt, ami nagyon lenyűgözött. A török, az olasz és az orosz kötelék zseniális volt. Az olasz azért, mert tíz gép azért mégiscsak tíz gép. A török és az orosz azért is, mert alattomosan hátulról is támadtak. A test beleremeg, és adrenalintól vezérelve kiáltanád a sípolandó után, hogy ez mekkora volt. Egyszerűen hihetetlen, fantasztikus, lenyűgöző érzés és élmény. És leírva csak keveset ad vissza. Ezt át kell érezni!!

Aztán eljött szépen lassan a kapuzárás ideje. Séta a bejárathoz, onnan a pusztába, várni a buszokat, amik elvisznek a parkolóhoz. Ez már szervezettebben ment, mint délelőtt. Közben a szúnyogok csak úgy válogathattak az étlapról. Azt hiszem, valamikor fél 9 táján indultunk haza. Szolnoknál ismét eltévedtünk, bár sokra ebből nem emlékeztem, mert itt már nem igazán bírtam a kb. egy órával megszakított bő 30 órás fennlétet. Olyan éjjel 1 magasságában értünk haza.

Szép volt, jó volt. És remélem, a következőre is sikerül eljutnom!

Tűpárna

Ma ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ha lenne bakancslistám, tuti szerepelne rajta, hogy x alkalommal vért adni. De nemcsak a lista híja, hanem vénáé is. Majdnem sikerült egy roppant kedves, türelmes, aranyos hölgy eddigi szúrószériáját lezárnom. Az egy dolog, hogy már a bemenet előtt is lezsibbadt a bal karom. Ráadásul ahhoz annyiszor nem is nyúlt. Pedig még vicceltünk is apával a folyosón, hogy inkább szóljak, szívesen pucolom a hagymát, ütöm a tojásokat a hagymás vérhez. Amikor meg olyan hangot hallottunk, mint a húsklopfolás, összenéztünk, és röhögtünk, hogy ez nem lesz elég, meg biztosan azért hallottunk ennyit, mert még mozgott...
Aztán behívtak. Ilyenkor lenne az, hogy én legszívesebben az ellenkező irányba vándorolnék. Egyrészt ezért kell mellém kísérő, mert valakinek be kell löknie az ajtón. Másrészt meg... Na az a következőkből kiderült.
Elsőre nem talált vénát a vérvételis hölgy, aztán szúrt, hogy talán ott, de nem jött össze. Nem baj, nem vagyok egyszerű eset, rontottam már el úgy egészségügyisek napját, hogy én voltam az első alany - nuku vénával.
A második kísérletet már a lehető legkisebb tűvel próbálta, és a szúrást követően jobbnak látta, ha mihamarabb vízszintbe helyez, és a  biztonság kedvéért megkérdezte, hogy ugye nem akarom lerókázni, mire én mondtam, hogy nem áll szándékomban. Azért a tutiság végett még kerítettek nekem egy vesetálat is... Még sosem kellett lefeküdnöm, lehet legközelebb ezzel kezdem.
A harmadiknál azt mondja a bent lévő adminisztrátornak: "Nézd meg, megszúrom, és nem vérzik!" Ekkor már ketten fürkészték a kezeimet, hogy vajon hol vannak a vénáim, vannak-e egyáltalán használhatóak, vagy megáll a tudomány. A kézfejemben találttal nem is kísérletezett, mert az úgyis durranna rögtön.
A negyedik sikerrel járt. Igaz, hogy vérsüllyedésre nem futotta, valamint az egyik kémcsőbe csak annyi került, mint amennyit egy csecsemőtől venni szoktak. Be is írták megjegyzésbe, hogy rossz vérvételi lehetőség...
Mikor bő 20 perc után kijöttem, már rengetegen vártak a sorukra. Így kell megállítani egy rendelés normális menetét! Aztán lassan visszatért a színem is, és a kezem is melegedni kezdett. Most úgy nézek ki, mint egy rossz drogos, a csuklóimat nem nagyon tudom behajlítani, mert ott is próbálkozott, és végül onnét járt sikerrel. De örök hála és megbecsülés neki a kitartásáért, kedvességéért, mert ha feladja, engem nem lehetett volna a közeljövőben könnyen berángatni vérvételre...