Hurrá!

Minden évben eljön ez a nap. Na jó, nem mindig november 27-ére esik, hol hamarabb, hol később kell szembesülnöm a valósággal. És mindig tartok tőle, mert volt már, hogy búskomoran vettem tudomásul a helyzetet. De sem tavaly, sem idén nem volt vele probléma. Össze tudom magamon cipzározni a piros télikabátom (és igen, úgy, hogy normálisan aláöltözöm)!

Semmi se...

Közeledik az a pont, amikor kezdek besokallni. Hogy miért? Mindenért. Lehet, hogy türelmetlen vagyok, lehet, hogy csak rossz passzban vagyok egy pár hónapja. Vagy csak egyszerűen elegem van.

1. Öcsém mindent tönkre tesz. Volt már könyv, könyvborító, a kedvenc bögrém. A múltkor a ruhám bojtjait szakította le. Ma meg az vékony aranyláncom. Azt, amit éveken át nem hordtam, mert nem éreztem magam elég felelősségteljesnek hozzá. És még én vagyok a könnyelmű, mert ilyet hordok ekkora gyerek mellett. Hát nem! Talán meg kellene nevelni, csakhogy nem én vagyok az anyja... "Nem baj, majd megcsináljuk." 

Ja, persze, a ruhám rendbetételének is egy hete meg kellett volna történnie. 

2. Öcsém és a zajok. Mert ordít, ha olyanja van, amitől összerezzenek. Mert másfél órán keresztül kell hallgatnom zárt ajtó mellett, hogy autóhangot ad ki. Emlékszel a forró nyári estékre, amikor édesdeden aludnál, de egy k.rva szúnyog folyamatosan zúg a füled mögött, és nem tudod lecsapni? Na ez is pont olyan... 

Minden egyes nappal, amit itthon kell eltöltenem, egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy  n e m  k e l l  g y e r e k!!

3. Csend és nyugalom. Na ez nincs úgy nagyjából három éve. Nincs olyan nap, hogy normálisan, saját magamtól keljek fel, vidáman, kipihenten. Helyette vagy óracsörgésre, vagy öcsémre, vagy arra, hogy valaki ordít rá. Ha négy órát aludtam, akkor is...

4. Szerelmi élet. Na, ezt inkább hagyjuk, mert ami nincs, arról beszélni sem érdemes.

5. Munka. Úgy voltam vele, hogy ha már a 4. pont nem jön össze, legalább ez legyen stabil pontja az életemnek. Most mit mondjak? Hogy hiába türelmesek és megértőek, és végtelenül segítőkészek azok a barátaim, akikkel együtt dolgozok, mégis minden nap gyomorgörccsel ülök le dolgozni, hogy aznap mennyit csúszok és mit rontok el? Hiába mondják, hogy majd belejövök, mégis zavar a tudat, hogy miattam kell éjszaka úgy 1,5-2 órával tovább fennmaradniuk.

Mostanában semmi másra nem vágyok, csak egy normális állásra, aminél nem azt látom, hogy mikor lehet majd vége, és olyan fizetésre, amiből fönn tudom magam tartani egy albérletben. Lehetőleg minél messzebb a családomtól.

Komolyan, ha sokáig itthon kell még maradnom, vagy az agyvérzés, vagy az infarktus fog elvinni.

Kockahas

Réges-régen ebben a galaxisban, pontosabban véve ezen a bolygón, ebben az országban, ebben a városban, és ebben a szobában regisztráltam egy társkeresőre. Nem, nem arra, ahonnét a velem kapcsolatba kerülő "érdekes" emberkékkel volt alkalmam néhány szót váltani, s azokról az élményekről néhány megjegyzést írni. Ez egy másik, bő két évvel ezelőtti elgondolás eredménye, melynek hirtelenségét és végességét mi sem bizonyítja jobban, hogy az adatlapot ott sem töltöttem ki teljesen. Olyannyira, hogy valamiért az összes nyelvet bejelölve hagyta.
Szűk egy hete kaptam egy levelet, melyben egy huhh, de jó testű és színészi arcvonásokkal rendelkező (hát, most mit írjak? Férfiú? Férfi? Pasi? Azt hiszem, maradok ez utóbbinál...) pasi érdeklődött arról, hogy tényleg ennyi nyelven beszélek-e. Szerencsére megadta a facebook adatlapjának linkjét is, így válaszolhattam. Mivel ahhoz, hogy felelhessek, elő kellett volna fizetnem valami prémium vagy milyen csomagra (lóf.szt)... Másnap meglepetés ért, ismerősnek jelölt. Hohh, ez ám a csoda! Azonban hiába tettem fel kérdést is levelemben, válasz nem jött. Sőt... Ma megszületett az alábbi gondolat.

Halló! Kívánságműsor? Én egy számot szeretnék kérni annak a srácnak, aki rám írt a társkeresőn, a facebookos válaszomra ismerősnek jelölt, majd pár nappal később törölt anélkül az ismerősei közül, hogy bármit is írna. Hogy jelige is kellene? A szám címe jó lesz. Ezt kérném:

 http://www.youtube.com/watch?v=7QA9NYkFw-A

Miért?

Azt mondja meg nekem valaki, hogy azelőtt 10 perccel, hogy csörögne az ébresztő, miért kell nekem arra kelnem így hajnal előtt, hogy vajon megcsináltam-e azt a tárgyat és mi volt a feltétele, van-e jegyem belőle az indexben... Kezemben a diploma, akkor miért kell filozófiai antropológiával álmodnom?!

Ebgondolat

Ma reggeli - reggeli? inkább délelőtti - beszélgetés apával.

én: - Nah, dolgozni kéne.

ő: - Ha tanultál volna, akkor nem kellene.

én: - De én tanultam! Csak rosszat... Matekot, fizikát, kémiát kellett volna.

ő (röhögve): - Mert abból mindig penge voltál.

Késő bánat... Bár ha belegondolok, talán az elsőéves tárgyaimat már megcsináltam volna az érettségi óta.

Gondoskodás

Az én drága, kicsivel több mint 2,5 éves öcsikém nagyon jószívű, és már most meglátszik, hogy ő bizony igazi férfi lesz. Határozott, van akarata, ugyanakkor kedves, figyelmes és odaadó is. Megosztja a gyümölcsöt és a csokit is, ha olyanja van. De csak akkor. És néha meg is etet - akkor is, ha nem kellene. Mint ahogyan most is történt.
Felállt a hátam mögé, majd leült, s csak úgy nyomott neki az asztalnak, miközben már inkább támaszkodtam ülő helyzetben, mint ültem. Így nem nehéz a jó erős fokhagymát rosszul lenyelni. Úgy, hogy a fülbe is sugározzon a fájdalom. És még küzdök, rám kerül a sor, csak úgy nyomja bele a paradicsomot a számba - fulladásig, úgyhogy küzdhetek mással is. És mivel figyel rám, miután felálltam az asztaltól, hogy talán úgy levegőt is kapok, elosztogatja anyának a vacsorám maradékát. Egy mondatban összefoglalva: etet is, de vigyáz is a súlyomra ez a kis kópé. Hát mi ez, ha nem gondoskodás?!

Sunyi

Komolyan mondom, 40 körül megőrülnek a pasik. Kapuzárási pánik, vagy mi a szösz van velük?! A múltkor már akadt egy szemét, néhány perce a másik is megérkezett. 39, külföldön él, öregnek tartja magát ahhoz, hogy családja és gyerekei legyenek. Nem kell neki olyan nő, akinek már van gyereke, mert inkább meghal, minthogy másét nevelje, és máséra költse a pénzt.
Először azzal vádolt, hogy válogatós vagyok, majd kijelentette, hogy úgyis csak szoknyapecérekkel fogok összejönni az életemben. Aztán a beszélgetés azzal zárult, miután kijelentettem, hogy nem kap képet, mert csak egyetlenegy ember kapott még, ő is másfél hónapnyi levelezés után, hogy megkérdezte, akkor miért nem vagyok vele. A válasz, miszerint még nem sikerült összehozni egy találkát, valószínű kiborította. És megkaptam, hogy a legrosszabb fajtából való vagyok, mert sunyi vagyok, hogy nemcsak azzal az eggyel levelezek, hanem másokkal is szóba állok, mert ő bizony... Aztán kilépett.
Köszönöm, feltetted a koronát az amúgy is csodás napomra...

Hé, ti, akik lóbáltok valamit a lábatok között, s nagy bőszen férfinak meritek magatokat nevezni, holott csak egy nagy kupac szemétdomb vagytok! Döntsétek már el, hogy k.rva vagyok, mert nem válaszolok, vagy sunyi, mert visszaírok!

Mert talán azért írok vissza, hogy gyorsabban teljen az idő, amíg várom, hogy az az egy ember, FÉRFI, aki képet kapott, bejelentkezzen, és írjon néhány szót...

Halálsikoly

Gyűűűlölöm, ha valaki túlrövidíti a dolgokat. Pláne idegesítő, ha folyamatosan. A következő például dolit ír a dolgozik ige helyett. Hol dolizol? Én dolizom... De ami ettől is rosszabb, tetézi az előbbit, az a következő rövid párbeszéd.

"- tanulsz vagy dolizol?
- dolgozom. és te?
- doli. mit dolizol?
- korrektor vagyok. te?

- korrektor az mi bocsi, :)

- röviden: helyesírást javítok

- iskolába? tanítonéni vagy? :) hihi hmm? miértnem írsz valami baj van? :("

Baj? Áhh, dehogy. Csak reakció. Anyád p.csáját!!

Sérült lelkek kicsiny tárháza

Lassan szakmaváltáson gondolkodhatok, hogy legalább a fejfogáson kívül szakszerűen elemezni is tudjam az elmúlt néhány napban rám író pasikat. Vegyük szépen sorban az új listát, azokat, akik mostanában kapcsolatba léptek velem a társkeresőn.

Jó fiú:
Felhasználónevét a trendnek megfelelően angolul írja. Alig pár hónapja szakított, de neki barátnő kell, mert hiányzik valaki, aki szereti. Kétszer beszéltünk eddig. Most másodszorra a szokásos "Hogy vagy?" után beírta, hogy egyedülálló. Mikor közöltem, hogy tudom, már beszéltünk, visszaírt, hogy Ó tényleg? És mit mondtam még?...
1. Fogalmam sincs a többiről, csak arra emlékszem, amit fent leírtam eme bejegyzésben veled kapcsolatban. Nem voltál túl érdekes.
2. Vegyük a sarkított szituációt, ha ezt randin játszanád el, mármint, hogy úgy kezeled a helyzetet a második alkalommal, mintha nem találkoztunk még volna, akkor vagy egy színpadi jelenet keretében osztanálak ki hisztérikaként, vagy csak annyit tanácsolnék, hogy azért jó pont, ha már emlékszel arra, hogy találkoztunk, és elég ciki, ha nem.
3. Nem az a lényeg, hogy miről, hanem az, hogy a név ismerős.
4. Nem túl jó taktika arra, hogy megtaláld a vágyott "mert olyat szeretnék aki öszintén szeret" lányt, ha a nevére sem emlékszel. Ez se nem csokireklám, se nem 50 első randi premier.
5. Nem segít rajtad, ha mindezek után learanyomozol...

Vasutas:
Néhány levél, néhány cset, aztán eltűnt a színfalak mögött. És akit csak az érdekel, hogy milyen gyakran és milyen hosszú szoknyát hordok. Nem mellesleg a felhasználónevem is elírta már az első levelében. Ennek ellenére intelligens kérdéseket is fel tudott tenni, de azt még mindig nem szeretem, ha firtatják, hogy miért nem lehet csevegőre hívni. Talán mert pont akkor léptem ki, amikor megpróbáltál rám írni?

Név+xxx:
Az a három egyforma betű a végén túl sokat sejtet. Tudom, lehet, hogy előítéletes vagyok. A második beszélgetés és néhány levél után az oldalon barát jelöl. Jelölni lehet, de elfogadni nem fogom. Szeretnéd, ha kijelezné, hogy mikor vagyok fent? Hát én nem szeretném, ha látnád. Csupán ennyi az oka. Sem itt, se fészbúkon. És nem vagyok a drágád, valamit rád is vonatkozik, hogy ha nem válaszolok cseten, az azért van, mert vagy időm, vagy kedvem nincs csevegni, csak felugrottam megnézni a leveleimet. Erre megkérdezi, hogy ezt most miért, és a "Mit miért?" válaszomra bejelöl. Logika???

Vállalkozó:
Szerinte az érvelésem, hogy miért nem teszek fel képet, nem állja meg a helyét, mert akkor az utcára sem mehetnék ki anélkül, hogy el ne üssön valaki ittasan. Szintén olyan, aki rögtön csevegni akar, ahogy meglátja, hogy beléptem. Most már annyira nem is ír, miután párszor zátonyra futott. Egyébként meg nem tolerálom, hogy más nőket beszélsz ki nekem a "hátuk mögött". Engem vajon akkor mennyinek és hogyan?...

Mr. Nem tudok élni anélkül, hogy szeressenek:
Atya-gyatya... Érzékeny, nincs önálló élet szerelem nélkül, 90%-ban csak az motiválja, csak akkor boldog. És ezért nyavalygok is rendesen, mert neki csak egy káros szenvedélye van, a párkeresés és a párkapcsolat. A másik meg szerintem az, hogy két beszélgetés alatt többször is megkérdezed, hogy nem kérek-e rólad fényképet. Nem, köszönöm szépen a felajánlást, ha majd változik a véleményem, tudatni fogom. Második cset után már barátnak jelöl. Azt hiszem, azt hiszi, hogy ezzel elérhetne valamit. Nem. Ugyanaz vonatkozik rád, mint az egyik előzőre: nem akarom, hogy többet tudj rólam, mint amennyit engedek. Úgyhogy te sem leszel barátként az oldalon...

Névtelen, akiről csak kevés maradt meg:
Azzal végződött, hogy megsértettem, amiért közöltem vele, hogy nem akarok hamutálat nyalni. Pedig akár még le is szokott volna értem. Hiába mondtam, hogy inkább magáért tegye, a válasz az volt, hogy valamiben meg kell halni. Ha a hülyeség fájna... Az a pasi, aki csak azért nem lenne a nap 24 órájában együtt a barátnőjével, mert három műszakban dolgozik. Barátai nincsenek, mert 7-9 éve leépítette a kapcsolatot velük az exe miatt. Se barátok, se nő. Az egyik legnagyobb hibát követte el, amit egy ember elkövethet. A másik nem egyetlen tagja sem érdemli meg, hogy teljesen feladjuk magunkat, s ezzel együtt a barátainkat. Akkor nem lennénk mások, csak bábuk, amivé ő is vált.


Ez a elmúlt nagyjából egy hét termése. Kritikus vagyok? Pimasz? Gúnyos? Cinikus? Pesszimista? Meglehet. De nem értem a gondolkodásukat. És - ez most csúnya lesz - azt sem, hogy ilyen, ilyesmi stílussal hogyan tudnak valaha is összeszedni egy normális nőt.
Nem vagyunk egyformák. És ez a baromi nagy szerencse!

Gyöngyszem

Azt hittem, már semmi nem lep meg. Tévedtem. Mr. Érzékeny, 40 vagyok és a bicepszem nagyobb a fejednél rám írt. A magát alfahímnek képzelő barátocskám szegénységi bizonyítványát mutatja, hogy ész helyett máshová gyúrt, valamint a női nemről a véleménye, amit a bemutatkozójában, valamint az adatlapja többi részén olvashatunk, igencsak lekicsinylő.

Íme levelezésünk.

ő: szia..keresek egy lányt aki szeretne babát és tetszem neki. miklós

Én: Szia! Azt hiszem, akkor nem engem keresel. Egyelőre távol áll tőlem a gyermekvállalás. Szép estét!

ő: majd ha akad egy arab vagy egy pénzes cigány akkor majd itt lesz az ideje

Én: Bocsi, de nagyot tévedsz. Nem motivál sem a pénz, sem pedig a más népcsoportot, identitást és kultúrát valló férfiak. Általánosítás helyett a jövőben próbáld inkább más "bókkal" meghódítani a kiszemelteket, ugyanis ezzel a feltételezéseddel nem szerzel túl jó pontot.

ő: elhiszed hogy szarok arra hogy milyen pontot szerzek nállad?

És itt sajnos megszakadt, mert sikerült elérnem nála, hogy letiltson. Milyen kár! Pedig olyan szép pár lehettünk volna! Hogy egy-két levélen belül mi lett volna a válaszom eme becses férfiú véleményére, azt inkább nem írom le. A nyomdafesték nem tűrné. Annak ellenére, hogy még mindig él bennem a régi mondás: "Magyar szakos vagyok, nekem szabad."

Megjegyzés: az, hogy ő, és az, hogy Én nem véletlen elírás, csak mutatja a kettőnk közötti értelmi szintet. Nem az egóm, hanem a tény szólal meg, amikor azt mondom, hogy ő egy s.ggfej f.szkalap, Én viszont kedves vagyok, türelmes, és nőiesen rúgnám tökön, ha szemtől szembe mondaná ezt nekem.

Hiba

Hanghatás: Brrrrr, nyeeeheheeek, nyííísz, grkgrkgrk, úúúíjjúú-úúúíjjúú...

Szóval valami ilyesmi játszódik le bennem. Nem értem, nem értem, nem értem, gebedjek meg, ha értem. De az is lehet, hogy csak én komplikálom túl a dolgot. Vagy szimplán elege lett, és kerül. Vagy tényleg csak a fesztiválozás miatt. Rövid, csupán egy-két szavas, mondatos válaszok, amikor alig várom, hogy írjon. Aztán eltűnik, és csak másnap ír. Néha két órán át folyamatos levélváltások, de egyre ritkábban. Annyira bennem van, hogy megírni neki a szétszórt gondolatfoszlányokat. De nem akarok számon kérő lenni. Nem akarok követelőző lenni. Nincs is jogom hozzá. De úgy megkérdezném, hogy miért... Kerül, vagy csak így jött ki a lépés? Ha igen, akkor mit rontottam el? Hol hibáztam? Miért...? Miért...? Miért...? Csak játék az egész, komédiának induló tragédia, vagy még annyi sem? És ha annyira őszintének tartja magát, akkor miért csak lebegtet dolgokat, miért nem ragadja meg, vagy ejti le és engedi el velem együtt? Vagy miért tart talonban?

A legfőbb kérdések talán önmagamnak is szólnak. Miért és hol rontom el mindig? Miért olyanokkal kezdenék, akikről előbb vagy utóbb, de kiderül, hogy semmit nem akarnak tőlem? Miért kínzom magam ezzel folyamatosan, és miért nem találom meg már azt, aki mellett nem merülnek fel ezek a kérdések?

Az este régen mindig alkalmas volt arra, hogy úgy rendesen depizzek. Most vagy munka előtt lovalnám bele magam, és akkor csak magammal és másokkal tolok ki, vagy marad minden harmadik este, amikor meg örülök, hogy aludni tudok. Nem jó ez így. Sehogy nem jó. Sehogy nem akar úgy alakulni, hogy jó legyen...

Várakozás

Érezted már bágyadtan ücsörögve, hogy valami nem jó, valamin változtatnod kellene, valami hiányzik? Mit tettél ekkor? Elhessegetted, hagytad kattogni az agyad, vagy cselekedtél? Hogyan? Miért?

Az elhessegetésen már sikeresen túl vagyok. Második fázisba léptem, kattog az agyam jó néhány dolgon. Gondolkodásban, agyalásban nagyon jó vagyok. Leírásban is. Megvalósításban már kevésbé. Az valahogy nem megy, félrecsúszik, kisiklik. Akkor is, ha biztatóan indul. Számos kérdés tekereg bennem, mardos, mint egy vadállat, marcangol, mint egy fenevad, mar, mint egy kígyó. Lehet, hogy az a baj, hogy nem tudok szelektálni, hogy melyikkel kezdjem. Vagy az, hogy a biztonságot nem merem feladni. De íme a kétségek, amik gyötörnek. Nem fontossági sorrendben.

1. Tanulás
Furcsa, de ez lesz az első évem, amikor a szeptemberrel nem kezdődik semmi. Nem kell órára járnom, készülnöm, kelnem. Nem kell a nagyáruházak polcait böngészve füzeteket, tollakat, egyéb kiegészítőket vennem. Se naptárat, se semmit. Hiányzik a tudat. Hiányzik a tanulás, vágyom arra, hogy valami új tudást elsajátítsak. Az új ismeretségekre, amit nyújthat. Arra, hogy rendszer legyen az életemben.

2. Munka
Oké, hogy most az alváshiánytól eltekintve teljesen jó. Élvezem, érdekel, plusz tájékozottságot ad. De meddig marad meg? Meddig számíthatok arra, hogy van munkám? Még egy bő év, vagy kevesebb? Újra bagoly lettem. Csak az ideálisnál pár órával később fekszem. Úgy a holtpontot követő két óra múlva. De meddig fogom én ezt bírni? Hiszen már lassan harmadik hónapja, hogy átlagban legalább minden második éjjel dolgozom! Mikor adja fel, és melyik előbb? Az idegeim vagy a testem? És utána? Vajon lesz valaha olyan állásom, ami az egyébként nem túl magas igényeimet kielégíti, és tudok majd mellette egyedül, szabadon élni?

3. Lakás
Az előző függvénye. Egyedül, vagy valaki mással. De nem a szüleimmel. Elszakadva végre tőlük. Bizonyítani, hogy meg tudom állni a helyem, a saját lábaimon, a segítségük nélkül. Kell a változás, de stabil anyagi háttér nélkül nem megy. Jah, hogy ez nagy kérés a mai világban?!...

4. Párkapcsolat
Bizonytalansági faktor mindenhol. Mintha félnének tőlem. Élőben is, levelezve is. Ennyire rémisztő lennék? Miért? Mitől félnek? Csak azt érzem, hogy ha bárki is közelebb kerül, hamar el is kerül. Vagy csak szimplán nem érdeklek én senkit... Ismerkedni meg sehol nem lehet. Nem vagyok már csitri, nem járok szórakozni, az internetes társkereső meg olyan, hogy leírni mindent lehet. De a személyes találkozástól valamiért ódzkodnak. Bezzeg ha csak egy numeráról lenne szó...

Szóval bizonytalanság, hiány és félelem a köbön...

Börtön

Nem szeretem, amikor apának igaza van. Belátni meg még úgyse. Elfogadni meg egyáltalán nem akarom, de muszáj.
Adott a szituáció, drága öcsém nem jöhet be a szobámba csak ölben, vagy ha éppen beszökik. Ezért az ajtómat kulcsra kell zárni. De nem olyan egyszerű a helyzet, mert két kulcs is van ám! Az egyik kívülről, a másik meg belülről, felcserélni persze nem lehet, mert akkor használhatatlanok. És természetesen ha a másik oldalról akarom fixálni, akkor ki is kell venni azt, amelyik nem azon van. Már kezdem megszokni az egészet, csak néha akarok úgy közlekedni, hogy elfelejtem, hogy "Jah, hát ez bizony zárva van...", és ez az egész hiába bosszantgatott, mégis érthető. Nem gyerekbarát a szobám, na...

És itt jön a bökkenő.
A múltkori kellemesen hűs reggelen nyitva hagytam az ablakom, mikor sétálni mentünk. Meg is kaptam apától, hogy bármikor bármit behajíthatnak. Ez ma meg is történ. Miközben apa hívott, hogy vigyázzak, mert a kölykök ezt tervezik, még a telefonhoz tartva sejhajon d o b t a k egy aszott szilvával. Mondjuk legalább nem az ablakot kell mosni. Bár már nagyon ráférne...

Na most akkor:
1. Nyilván jó hecc nekik is, meg anyának is elsőre, amikor dühöngve elmondtam...
2. Most még a dobálás, de mi lesz később?!
3. Apámnak igaza van. Grrr...
4. Nem elég, hogy az ajtómat zárnom kell, de most már arra is figyeljek, hogy az ablakom mikor legyen nyitva. Akkor most már kérhetem a rácsokat és a rabruhát is? Mert már a saját szobámban úgy érzem magam, mint akit leláncoltak.

"Majom a ketrecben..."

Emléklapra

Egy pillanat csupán. Egyikben még dobog a szív, a másikban már csak áll. Egyikben még lüktet a vér, majd már nincs, ami hajtsa. Megmerevedsz, nem mozdulsz többé, már csak mozdítanak, visznek, s már semmit sem érzel. Semmit nem tapasztalsz. Semmit nem tudsz arról, mi is történik a testeddel. Mert a lelked már tovaszállt. 

Régen nagyon szerettelek. Emlékszem, sokszor voltunk nálatok. Vidáman beszélgettetek, miközben valaki dominózott velem, mesélt. Ilonka nénje zselécukrot adott a bonbonierből. Nálatok néztem először Popeye, a tengerészt, mert több csatornátok volt, mint nekünk. Játszottam Cirmossal, elkerülve, hogy a foteljába üljek. A kezembe adtátok a nagy kagylót, hogy hallgassam a tenger morajlását. Mindig szeretettel fogadtatok minket.

Aztán minden megváltozott. Egy családi veszekedés. A kiosztás, mert miért nem teszünk valamit, amihez tulajdonképpen nemcsak nekünk kellett volna hozzákezdeni. Neked is. És nem ránk zúdítani a haragod. Ekkor távolodtunk el egymástól. Ti és mi. Mert apa azt mondta, akkor inkább szűnjön meg a kapcsolat, de ő ezt többet nem akarja hallgatni. Talán hiba volt. Talán másként alakult volna minden. De az is lehet, hogy ugyanúgy folytatódott volna az a pocskondiázás, amit időnként a későbbiekben is meg-megkaptunk, általában a hátunk mögött. Néha találkoztunk még a buszon, vagy nagyiéknál. Velem kedves voltál. Mint a gyermekkel, akit csak befolyásolnak, aki semmiről sem tehet. Tudom, később szeretted volna, ha törődöm veled. De nem fordulhattam szembe a családommal. Már csak azért sem, mert nem viseltem volna el a bántásod, a beszólásaid, a megjegyzéseid, amiket a szüleimre teszel. Nem volt gyereked. Mi lehettünk volna, de elmartál magadtól, mint mindenkit, aki nem volt elég erős. Vagy túl erős volt. Korodból kiindulva szép nagy családod lehetett volna, ha nem veszed be anno azokat a bogyókat. Már ükunokák is rohangálhattak volna lábaid előtt. De minden másként alakult.

A végére azért nem hazudtoltad meg önmagad. Szitkozódni, kitépni az infúziót, bottal hátba verni a nővért, mert nem enged haza. Na igen. Mindig volt benned indulat. Mert te voltál valaki. Magas rangú rendőr. Tisztelet övezte lépteid. De mindez már elmúlt. Megsavanyodtál. De megértem.

Te voltál az utolsó. Az utolsó testvér, aki még élt. Az utolsó, kitől még kérdezhettem volna a családi múltról, hogy a dédszüleim, ükszüleim milyenek voltak, hogy dédapám mikor és miért járt Amerikában, hogy milyen volt nagyapám fiatalon, hogy milyen is volt az életed. Rejtélyekről, titkokról, hagyományokról. Mindenről. Már nem tehetem.

Hamarosan újra együtt lehetsz a feleségeddel, a lelketek már biztosan újra találkozott. Szép kort éltél meg. 92 év. Szerettelek, de mint csak távoli rokont. Pedig nem voltál annyira messze. Régen elváltak már útjaink, így annyira nem rázott meg az elvesztésed. Már régen elvesztettelek. De azért fáj egy kicsit a tudat, hogy már nem vagy. A család nagy öregje tegnap elment.

Feri bátyja, legyen neked könnyű a föld. Isten veled. 

Nemalvás

Én olyan fiatalos, kedves, üde, fitt és vidám tudok lenni. Pláne akkor, ha kipihenhetem magam. Amire hónapok óta nem nagyon volt lehetőség, mivel nem magamtól keltem fel, hanem a család aprajára, vagy éppenséggel nagyjára. És ez két esetben "csodás". Egyrészt amikor a sokadik éjszaka után, másrészt pedig amikor néhány órán belül többször is csattanásra, puffanásra, vinnyogásra, sírásra, ordításra, veszekedésre kelek. Ráadás, ha mindkét eset fennáll.
Alig várom, hogy
- vagy kinője öcsém ezt a korszakot, reménykedve abban, hogy én is kibírom addig idegekkel
- vagy legyen egy tartós munkahelyem olyan fizetéssel, amivel fenn tudom magam tartani, és elköltözhessek itthonról.

Jelige: Hogy végre rendesen kialudjam magam...

Pókerparty

Nagy adag chips, egy kis alkohol, jó társaság és póker. Fantasztikus péntek este volt ám ez! Pletykálás, röhögés, bosszankodás, csodálkozás, az életünk aktuális főbb eseményeinek kibeszélése. Aztán én vesztek, utána osztok. Amíg el nem szedik tőlem a paklit. Mert még mindig jól keverem a kártyákat. Legalábbis szerintem. Felemelő érzés nézni az arcokat, hogy ezt már megint jól megkutyultam, vagyis nem túl jól, mert értelmeset kirakni nem lehet belőle. Bezzeg az asztalra kirakott színsor és flös... Tudok én, na! :)

Ezt meg kell ismételnünk, amint csak lehet!! 

Újabb gyöngyszem

Amikor már azt hittem, elég régóta vagyok fent ahhoz a társkeresőn, hogy ne keressenek a khm... fura fazonok, akkor tévedtem. Tegnap megtalált egy újabb. A neve lehetne talán Mr. Ripacs is. Amit leszűrtem: mániája a Facebook. Levelezzünk ott! Mutass magadról képet! Kíváncsi vagyok, mennyire illünk össze! Mikor találkozunk? Hogyan ismerjük meg egymást, ha nem levelezünk facen? Miért utasítottál el? Szerintem facen egyszerűbb lenne beszélgetnünk.

Mi ezzel a bajom? Na sorolom.
1. Stílusa idegesítő.
2. Nem szeretem, ha egy vadidegen rám akarja erőltetni azt, amit én nem akarok
3. Tíz perc sem telt el, mégsem akarok vele találkozni... Ejj...
4. Facebook arra való, hogy az ismerőseit vegye fel rá az ember. Ha nem érti meg, hogy őt nem ismerem, akkor így járt.
5. Okkal vagy ok nélkül, de nem szeretem azokat a kérdéseket, amik a döntéseimet firtatják. Ha kilépek a társkereső csetjéből, az az én döntésem, és nem szorul magyarázatra.

Repülőnap

Huhhh...
Ha csak ennyit írnék, azt hiszem, ezzel is sokat elmondanék arról, milyen is volt a tegnapi repülőnap. De mivel ebből semmi részlet nem derül ki, íme néhány plusz információ. Kezdjük azzal, hogy péntekről szombatra való éjjel a második éjszakámat nyúztam. És mikor láttam, hogy itt már nem érdemes aludni, mint a rétestésztát, úgy nyújtottam a műszak hosszát. Igaz, az utolsó néhány anyag alatt már bakkant a fejem, de sikerült legyőzni a holtpontot, és bő másfél órával az indulás előtt már azon gondolkodhattam, hogy ha én most beülök egy kád vízbe, az elálmosít, vagy felfrissít majd. Szerencsémre utóbbi valósult meg. Háromnegyed 6 környékén már a kocsiban ültem, nem kellett vezetnem - csak mindenki megnyugtatásáért írom. Harsánynál fotózkodtunk a szalmababákkal, majd indulás folytattuk kalandos utunkat Kecskemét felé. Kb. egy óra teljesen kiesett, akkor aludtam. Ami nem is volt baj, csak mindig felkeltem arra, hogy nyitva a szám... Szolnoknál több időt töltöttünk, mint kellett volna. Ugyanis sikerült eltévednünk, majd nehezen kikászálódni az azóta fogalommá vált városból. Jelige: sehol egy normális tábla. Nagykőrösnél aztán dugóba keveredtünk, és egy bő órát araszolással töltöttünk. Aztán megérkeztünk a parkolóba. Ha valami negatív volt a napban, akkor ez volt az, de ez nagyon. Ugyanis bő 20 percig álltunk a semmi közepén, miközben özönlöttek az emberek, és csak remélhettük, hogy feljutunk majd a buszok egyikére, amiről fogalmunk sem volt, hogy mikor jön. Aztán egyszerre 10-12 jármű jött, felvette az utasokat, és indultunk a reptér felé. Leszállás után pedig séta a tűző napon.

Innentől a szlogen csak ennyi lehetne: "Nézz, nézz az ég felé..."
Gyönyörű gépek, csodás repülések, attraktív bemutatók, fotózás, párakapu, megsülés, párakapu, bámulás, fotózás, tapsolás, párakapu. Na jó a párakapuból elég sok volt még, meg a szájtátásból is. Három program volt, ami nagyon lenyűgözött. A török, az olasz és az orosz kötelék zseniális volt. Az olasz azért, mert tíz gép azért mégiscsak tíz gép. A török és az orosz azért is, mert alattomosan hátulról is támadtak. A test beleremeg, és adrenalintól vezérelve kiáltanád a sípolandó után, hogy ez mekkora volt. Egyszerűen hihetetlen, fantasztikus, lenyűgöző érzés és élmény. És leírva csak keveset ad vissza. Ezt át kell érezni!!

Aztán eljött szépen lassan a kapuzárás ideje. Séta a bejárathoz, onnan a pusztába, várni a buszokat, amik elvisznek a parkolóhoz. Ez már szervezettebben ment, mint délelőtt. Közben a szúnyogok csak úgy válogathattak az étlapról. Azt hiszem, valamikor fél 9 táján indultunk haza. Szolnoknál ismét eltévedtünk, bár sokra ebből nem emlékeztem, mert itt már nem igazán bírtam a kb. egy órával megszakított bő 30 órás fennlétet. Olyan éjjel 1 magasságában értünk haza.

Szép volt, jó volt. És remélem, a következőre is sikerül eljutnom!

Tűpárna

Ma ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ha lenne bakancslistám, tuti szerepelne rajta, hogy x alkalommal vért adni. De nemcsak a lista híja, hanem vénáé is. Majdnem sikerült egy roppant kedves, türelmes, aranyos hölgy eddigi szúrószériáját lezárnom. Az egy dolog, hogy már a bemenet előtt is lezsibbadt a bal karom. Ráadásul ahhoz annyiszor nem is nyúlt. Pedig még vicceltünk is apával a folyosón, hogy inkább szóljak, szívesen pucolom a hagymát, ütöm a tojásokat a hagymás vérhez. Amikor meg olyan hangot hallottunk, mint a húsklopfolás, összenéztünk, és röhögtünk, hogy ez nem lesz elég, meg biztosan azért hallottunk ennyit, mert még mozgott...
Aztán behívtak. Ilyenkor lenne az, hogy én legszívesebben az ellenkező irányba vándorolnék. Egyrészt ezért kell mellém kísérő, mert valakinek be kell löknie az ajtón. Másrészt meg... Na az a következőkből kiderült.
Elsőre nem talált vénát a vérvételis hölgy, aztán szúrt, hogy talán ott, de nem jött össze. Nem baj, nem vagyok egyszerű eset, rontottam már el úgy egészségügyisek napját, hogy én voltam az első alany - nuku vénával.
A második kísérletet már a lehető legkisebb tűvel próbálta, és a szúrást követően jobbnak látta, ha mihamarabb vízszintbe helyez, és a  biztonság kedvéért megkérdezte, hogy ugye nem akarom lerókázni, mire én mondtam, hogy nem áll szándékomban. Azért a tutiság végett még kerítettek nekem egy vesetálat is... Még sosem kellett lefeküdnöm, lehet legközelebb ezzel kezdem.
A harmadiknál azt mondja a bent lévő adminisztrátornak: "Nézd meg, megszúrom, és nem vérzik!" Ekkor már ketten fürkészték a kezeimet, hogy vajon hol vannak a vénáim, vannak-e egyáltalán használhatóak, vagy megáll a tudomány. A kézfejemben találttal nem is kísérletezett, mert az úgyis durranna rögtön.
A negyedik sikerrel járt. Igaz, hogy vérsüllyedésre nem futotta, valamint az egyik kémcsőbe csak annyi került, mint amennyit egy csecsemőtől venni szoktak. Be is írták megjegyzésbe, hogy rossz vérvételi lehetőség...
Mikor bő 20 perc után kijöttem, már rengetegen vártak a sorukra. Így kell megállítani egy rendelés normális menetét! Aztán lassan visszatért a színem is, és a kezem is melegedni kezdett. Most úgy nézek ki, mint egy rossz drogos, a csuklóimat nem nagyon tudom behajlítani, mert ott is próbálkozott, és végül onnét járt sikerrel. De örök hála és megbecsülés neki a kitartásáért, kedvességéért, mert ha feladja, engem nem lehetett volna a közeljövőben könnyen berángatni vérvételre...

Állóvíz

Amikor azt hiszem, az én kis nyugodt lelkivilágom csak azzal bonyolódhat, amivel szeretném, hogy bonyolódjon, rám cáfol az élet. Nem egy kő, nem egy vihar zavarta meg az egészet. Minden a feje tetejére állhat, miközben csak kapkodom a fejem, s remélem, hogy az örvények elnyelnek, de nem fulladok bele. Érdekes napok, izgalmas órák jönnek. Új lehetőségek. És azt hiszem, ez még csak a jéghegy csúcsa. Mondtam én, hogy 2013...

Barack

Mert amiből pálinkát lehet, abból nálunk lekvár lesz. Így történt, hogy a mai napon alig négy óra alvás és egy kis kertészkedés után konyhai szolgálatban álltam vagy hat órán keresztül. De végül siker koronázta a műveletet: 7 üveg befőtt és 21 üveg baracklekvár készült el. Azt hiszem, utóbbi mennyiség legalább két évre szól, ha nem többre. És most mondanám, hogy na akkor dolgozzunk frissen, üdén, kipihenten, de inkább csak annyit, hogy dolgozzunk...

Csak két dolog

1. Ha vársz valamit, visszagondolva a leghosszabb jelszó sokszori bepötyögése is túl rövidnek hat... Éljenek a kettős/kétes (meg)érzések!

2. Tudtam én, hogy nem kell úgy sietni, nem is siettem, mégis várhatok, hogy tudjak dolgozni... Rendszerfrissítés, én így nem szerelek.

Felhozatal

Eddigi társkeresős próbálkozásaim nem jártak túl sok sikerrel. Agyilag teljesen lefáradtam. Viszont ha striguláznám azokat, akik alkalmi légyottokra fénykép ellenére is simán vállalkoztak volna, azt hiszem, már sikítva menekülnék. Mindegy a kor, a helyszín, minden mindegy, csak legyen nekik egy lyuk. Semmi mást nem látnak. És én olyan szívesen adnék nekik. Egy vascsövet. Azzal aztán tegyenek, amit akarnak...

Telefonmániás még mindig nem bír leszakadni. Talán eljutok már a bunkó üzemmódba: nem válaszolok két szót sem. Pedig még felajánlotta azt is, hogy menjek vele kutyát sétáltatni. Igaz, hogy neki nincs, de szerez egyet...

Tihamér egy új gyöngyszem. Vagy kamu, vagy szegénynek súlyos értelmi problémái vannak. Állítása szerint 32 éves, nője még nem volt, és mindenképpen a számomat akarta annak ellenére, hogy az ország másik végén lakik. Hmmm... Bezzeg a fehérvári lány megadta neki... Legyenek boldogok!

Kevés a normális, elvész a tömegben. Akadni akad, de nem sok. És bár érdekes velük beszélgetni, valahogy egyik sem olyan, akire azt mondanám, Ő kell.

És még egy kicsit a tegnaphoz/mához

Ez sajnos a tegnapiból kimaradt. Prózai az ok, a bejegyzés megírása után történt, nem akartam már módosítnai rajta. Egyik, állítása szerint négy hónapja egyedülálló delikvens ecsetelni kezdte a paramétereit, s érdeklődött, nekem megfelelne-e hosszban és vastagságban. Egy. Örülj neki, hogy csak négy hónapja. Kettő. Nem tudom. Nem akartam mondani neki, hogy eddig egyszer sem mondtam, még fel sem merült bennem, hogy hirtelen, de nem hirtelen ötlettől vezérelve döfjem fejen, szíven, s mindenhol a pasit, hogy
"Jó, most állj meg így, hozom a centit!"



Este már elterveztem, hogy ezt így megírom. De biztosan nem kellett volna, hiszen büntetést is kaptam érte. Merthogy egy órán keresztül (2-től 3-ig) hadakoztam egy szúnyoggal. Hol a takarót a fejem búbjáig húzva, hol csapdosva, hol kitakarózva, hogy "Most már szíjjad, nem érdekel, csak ne zúgjá mááá!"
Aztán azt hiszem, sikerült lecsapni...

Társkereső, avagy ki vitte el a kerítést?!

Igazából nem tudom, mi is vitt rá  pontosan. Elkeseredettség? Magány? Kíváncsiság? Unalom? Rejtély. Mindenesetre valaki tényleg rácsaphatott volna a kezemre, mielőtt megnyomom a regisztrációt. Egy kalapáccsal. De nagyot.
Gondoltam magamban, nem leszek merész, úgysincs egy normális aktuális képem sem, így azt a lépést kihagyom. Szerencsére nem volt kötelező, bár akkor ez a bejegyzés sem született volna meg.

Általánosságban elmondható, hogy főleg az elején igyekeztek megtalálni a megfelelő zsákmányt keresők. Ki ajtóstul, ki hátulról. Egyik rögtön rákérdezett, másik fél órát tökölt, mire elővette az amúgy is várható kérdést. Már gyanús, ha még három mondatot se beszéltünk, de már becézget. Valamint megtudtam egy harmadiktól, hogy mivel nem tartok igényt a szolgálataira, idióta vagyok. És még ekkor ki sem töltöttem teljesen az amúgy elég hosszú adatlapot. Jelentem, most sem. Tarthattok prűdnek, de nem fogok olyan, csak rám tartozó kérdésekre válaszolni, hogy "Az intim régiót karbantartod?", "Milyen kinézetű az intim régiód?", "Jellemzőek rád ezek a fétisek?", de még a mell-, derék- és csípőméretemet sem fogom kivesézni és a "nagyérdemű" elé tárni... Szóval hellyel-közzel kitöltöttem az adatlapomat, aztán várnom sem kellett a kedvesnek nem mindig mondható delikvenseket.
Mindegyik megkérdezte, hogy miért nincs kép. Volt, aki megértette, és olyan is, aki szerint bunkó paraszt vagyok, mert nem tettem fel képet, de megnéztem az övét. De könyörgöm, mit vár, ha ő ír rám?! Meg minek teszi fel a képét úgy, hogy mindenki láthassa, mekkora menő csávó is ő?! Egy másik szerint nem vicces, hogy én nem teszek fel magamról, és majdhogynem követelte.
Csetelés közben néhány fura fazonra bukkantam. Vagyis ők rám, mert arra sem nagyon volt időm, hogy a felhozatalt rendesen megnézzem. Jöttek szépen sorban a "Mit csinálsz ma este?" (semmi olyat, ami kapcsolódik hozzád), "Miért nem válaszolsz rögtön?" (talán mert rajtad kívül még öten vannak), "Facebookon fent vagy? Legalább ott megnézném a képeidet!" (na azt aztán lesheted) kérdések.

És íme még néhány gyöngyszem a válogatásból, nem szó szerint, akik rögtön kaptak ragadványnevet:

- Telefonmániás: Face, vagy skype, de ha van okostelód, azon is nyomhatjuk. Előfizetéses vagy, vagy számlás? Melyik szolgáltató? Keress meg nyugodtan, ha segítség kell, vagy ha csak dumcsizni akarsz, ha lehet, ne az éjszaka közepén, de akár akkor is...
Nem is értem, hogy miért bántok én egy lelkes, munkáját végző embert, aki így próbál ügyfélkört építeni...

- Hosszúlevél: Bevallom, el sem olvastam végig, mert hosszabb volt, mint a Dumas Összes lenne, ha kiadnák. Nem ez ijesztett meg, hanem a stílusa. Volt benne valami olyan hatás, hogy egy ilyen lányt keresek, ha nincs akár csak egyetlen porcikája az elképzelésemnek megfelelően, akkor...

- Hithű katolikus, 16 cm: Aki egész normálisnak tűnt annak ellenére, hogy leírja a farokméretét. Aztán kiderült, hogy mégsem az. Őt még nem ismerem, de az exéről már minden tudok, hogy mit nem engedett, meg mennyire egyoldalú volt a nemi élete mellett... Meg arról, hogy mikor akarja sterilizáltatni magát...
Mondjad csak, aranyom, kész pszichiátriai esettanulmány vagy.

- Öreg: Hiába írom én, hogy 32 éves (magamban megjegyezve plusz 1-2-3 év nem számít) a felső korhatár, mégis ír. Tartós kapcsolat reményében, 56 évesen.
Apám lehetnél, de legalább megérted, hogy a nem az nem igent vagy talánt jelent, hanem nemet.


Azért akadt egy-két értelmes figura is, akikkel jól el lehetett beszélgetni. Megértették, hogy képet nem kapnak, de megmutatták a sajátjukat. Intelligens ember benyomását keltették. Az egyikkel még paktum is született, hogy a megadott e-mailcímemre ír 50 (igen, jól látod, ötven) levelet, és csak utána küldöm el a képet. De megegyeztünk, hogy legyen csak 49, mert hát azért elég sokat írtunk egymásnak. Valamiért kamut szimatolok, de megérdemelt annyi lehetőséget, hogy ennyit írhasson nekem.

Szóval ez volt a délután termése. Vegyes most a lelkiállapotom. Olyan 'úúúúristen, nem hiszem el, hogy én idáig vetemedtem', s mindez keveredik a 'te jó ég, ennyi parasztot egy helyen' érzéssel. Szerintem oda maximum holnap hajnalban, a műszakom végén fogom betenni a lábam. Kíváncsi vagyok, milyen levelekkel bombáznak még.



De ha még egyszer megkérdezi valamelyik, hogy mit csinál egy korrektor...

Más

Nem tudom, van-e olyan időjárás, amit én hosszabb távon el tudnék viselni. Ha esik, az a baj. Ha két napig meleg van, akkor az. Ha felhős az ég, akkor azzal van problémám, ha pedig a szél fúj, akkor azzal...
Régen ha nagy eső esett, másnap nem tudtunk a kertbe menni. Még a nap is máshogyan járt.

És a gondolatmenetemet sem tudom befejezni ("gyere már át a másik szobába"), mert nekem nem lehet a saját szabadnapomon szabad délutánom...


Frissítés: Nyűgös és intoleráns vagyok. És még a csokimat is megették. :(

Álom, avagy a fantáziám még mindig határtalan

Azt hiszem, az olcsó liszt az oka. Hogy tegnaptól jó áron van, és hogy sok tésztát kellene belőle gyúrni. Nem lehet véletlen, hogy pont abba a boltba vitt az álmom, s pont köthető volt egy akcióhoz is...

A c-betűs boltban a pénztárnál egy ismerős eladó szolgált ki, aki már régóta nem dolgozik ott. Adott két kupont a vásárlás után, amikből kutyák fejlődnek ki, amik csak egy hétig "élnek", de pont olyanok, mint az igaziak. És úgy is viselkednek. Ki is próbáltuk apával: elválasztható korban lévő kölykök lettek belőle. Egy zsemle színű labrador, meg egy fekete keverék. Aztán rohamosan nőni kezdtek már az úton hazafelé, és amikor apa meglátta, hogy mekkora kutyagumit képesek ezek kipréselni magukból, azt mondta, hogy ez az egy hét is sok idő, úgyhogy nem tarthatjuk őket meg. Így hát uccu neki, menekültünk előlük, a kis játékosok meg azt hitték, csak szórakozunk. Pár nappal később, amikor még nem telt le az egy hét, ismét a bolt felé kellett mennem. Ott voltak mindketten, két gyönyörű jószág. Alig tudtam besurranni a boltba. Ismét az ismerős eladó volt a pénztárnál, akitől a kuponokat kaptuk.
"Szóval elengedtük őket? Pedig jó ez az akció. Csak egy hétig van kutya kipróbálásra, aztán pukk, eltűnik. És ilyenkor még nem alakul ki akkora kötődés. Én folyamatosan hordom haza a kuponokat" - mondta vigyorogva, miután közöltem, hogy köszönöm, de nem kérek többet.


Mondtam én, hogy határtalan...

Családom és egyéb...

Ma háromszor folytak a könnyeim, negyedszer csak majdnem. És még jön az éjszakai javítgatás...

Első: Hagymapucolás.

Második: Munka során Észak-Korea kapcsán volt két cikk. Az egyikben ecsetelte az egyik megszólaló, hogy ha négy ember ott kint beszélget, akkor abból egy legalább rendőr. Erre a következő cikkben Nógrádi György ezt mondja: "...itt elhangzott, hogy négy ember megy az utcán és Napóleon annak idején azt mondta, ha két férfi két percnél tovább nem a nőkről beszél, azok vagy hazaárulók, vagy homokosok."

Harmadik: Apa azt mondja, minden szar neki jut. Mindezt azután, hogy megelégelte a WC-tartály csöpögését. Aztán bement öcsémhez, próbálta a szobában tartani. Erre mondja anya, hogy az csak az egyik verzió. Merthogy apám azt mondta, kell neki 5 perc, ne zavarják. Ebből egy cifra óra lett. Ugyanis nem sokkal azután, hogy kizárta a vizet, öcsém elintézte magát. Úgy igazából, lapockaközépig. Aztán mikor a gyerek már rendbe volt ("Még jó, hogy feltöltöttem a popsitörlőt!") anya észrevette, hogy nemcsak a gyerek lett csupa kulimáz, hanem a lepedő és az ő pólója is. "Még hogy apádnak jut minden szar munka!"

Negyedik: a múltkori bejegyzésben megemlített boríték tartalmát egy megjelenés követett, mely nem járt persze sikerrel. Vagyis mégiscsak adódott valami: a kislábujjamon belilult a köröm alsó fele. Öcsi meg persze szeret az én lábamon állni, mert úgy magasabb...

Tudtam én anno, hogy túl gyors az a fellángolás, de nem tudtam mást tenni. Miután az előző még garanciális volt, le kellett vásárolni az árát. És akkor megláttam. Szép kivitel, kicsit szűkülő, de kocka orr, nem túl magas sarok. És ez a szerelem azóta is gyakran megkínoz. Hol a sarkamon, hol a lábujjamon. De ez az egyetlen valamire való és nem túl magas fekete cipőm. Amitől még jobban elszoktam azóta, hogy nem töltök el félnapokat lábbeliben. Hacsak a mamuszt nem nevezhetjük annak...

Út a sztárság felé

Mostanában csak kapkodom a fejem. A szürke, unalmasnak ható hétköznapjaimba, a nyugodt kis világomba bombaként csapódnak az új dolgok. Csak kapkodni tudom a fejem, és ha már ott a lehetőség, lecsapni rá. Az egész talán azzal kezdődött, hogy egy évfolyamtársam megkért, olvassam át a szakdogáját és a záródogáját, és írjam meg, szerintem mi hiányzik még belőle. Aztán jött az egyik volt kolléganőm kérése, hogy fordítsam le a festményei címét németre. Utána a másik volt kolléganőmé, hogy ötleteljek egy picit a lánya egyik házijában. Aztán jött egy üzenet majd lavina indult: részt vehettem tisztelt és nagyra becsült tanáraimmal egy sorban ülve életem első sajtótájékoztatóján, képviselve egy határon túli magyar szervezetet. És utóbbiról felvétel is készült, amit ma le is adtak a városi tv-ben! Igen, benne voltam! :) És ha azt hinném, hogy most már nyugodtabb időszak következik, akkor csak ábrándoznék! Jön a helyettesítés szabadságolás miatt, majd egy levél alapján megjelenni egy bizonyos helyen és időben, és ha minden jól megy, hamarosan utazhatok is a sógorok fővárosába előadást tartani és rokonlátogatás céljából. Élek, na!

Márciusi hó

Kint csak úgy szakad a hó. Már 20 centinél is több esett tegnap reggel óta. A gondnok másfél órával ezelőtt seperte el a havat a ház elől, de nyoma se látszik. Pedig nincs hófúvás. Olyan "retró" érzésem van. Amikor még elsős vagy másodikos voltam, akkor volt utoljára ekkora hó. Persze nem márciusban. A buszok nem jártak, és a négyes elindult iskolába. Anyával mentem, Noémi, az évfolyamtársam és reggeli beszélgetőpartnerem is jött az anyukájával. Aztán kiderült, hogy hószünet van. Arra, hogy hogyan is keveredtünk haza, már nem emlékszem. Csak az érzésre. Attól kezdve minden évben vártam, hogy mikor lesz már hószünet. Még tanárként is. Ma tuti az lenne. Ha most iskolás lennék, a fejem verném a falba, hogy nemzeti ünnepre esik ekkora hó, amikor úgyis itthon kell lenni...

J.R.R. Tolkien: A hobbit

Már egy ideje szemezgettem a könyvvel, és elolvasása is hosszabb időt vett igénybe, mint gondoltam. Nem azért, mert nem tetszett, de emellett a munka és család - főként Öcsém - mellett a szabadidő olyan luxuscikk, aminek varázsát csak ritkán élvezhetem. Elolvasására nem az sarkallt, hogy A gyűrűk ura után ez a mű is megfilmesítésre kerül. Megjegyzem, moziban nem fogom megnézni, megvárom, ameddig valamelyik kereskedelmi adó leadja. Az első, a második és a harmadik részét is. Ahogy olvastam a cikkeket itt, egy hasonlóan monumentális alkotást kíván Jackson létrehozni, mint amit Frodó kalandjaival elért. Ebben az esetben viszont bőven ki kell egészítenie a történetet, és az események bemutatása mellett mélyebb vizekre is kell eveznie.
Érdekes, úgy tűnik, hogy Tolkien írásait visszafelé olvasom. Nem hátulról kezdve a könyvet, de a végével kezdve annak a világnak a megismerését, amit teremtett. A gyűrűk ura a csúcs. A hobbit egy előzmény, bár mint egy jó sorozat tagja, önállóan is megállja a helyét. Kisebb, egyetlen kötetes, a szereplők a történet töménysége miatt nem annyira kidolgozottak. Nehezebb kiválasztani, hogy ki lesz a kedvencünk, hiszen kevésbé ismerhetjük meg őket. Ez az, amit egy kicsit hiányolok a történetből. Fel lehetne sikítani, hogy 'Jajj! Minek még több leírás bele? Nincs elég így is??', amire azt mondanám, hogy a hangsúlyt toljuk el egy másik irányba, és ne azt nézzük, hogy kevés vagy sok a leírás, hanem azt, hogy meg szeretnénk-e jobban ismerni a szereplőket, és jó lenne-e még mindig olvasni a történetet.
Ami pozitív volt számomra, az annak az érzésnek a visszatérése, ami A gyűrűk ura olvasása közben hatalmába kerített. Egy másik világ, más népek, teremtmények, váratlan fordulatok. Ezek A hobbitban is megjelennek. Előnye az is, hogy a történet végére összegyűlnek a segítők, harcolnak, ismét segítenek. A gyűrű megtalálása csak egy része az egésznek, egy szál a történetben, ami nem jelentéktelen, de a fő mondanivaló nem erről szól, csak ebből bontakozik ki az eszköz, ami továbblendíti az eseményeket. Hiba lenne, ha a mű elolvasása után kijelentenénk: csak arról szól, hogy Bilbó hogyan lett a gyűrű tulajdonosa.A törpök célja, vágya, a kalandos és veszélyes utazás ugyanúgy meghatározó.
A befejezése kicsit vegyes érzelmeket okozott. Egyrészt örülök, hogy teljes egészében megismertem ezt a történetet is, ennek a világnak egy újabb szeletét. Örülök annak, hogy folytatódik, s nem ez az utolsó darabja. Másrészt viszont már most hiányérzetem van. És bár nagyon messze van, nem tudom, mit fogok akkor tenni, ha az utolsó, Középfölde világáról szóló könyv által keltett varázs is megszűnik majd a befejezése miatt.

Üdv, 2013!

Ez az év nagyon jól kezdődött. Van ismét munkám (igaz ezt már az előző év végén is tudtam, de mától kezdődően van), és végre apa rávette magát, hogy megcsinálja az ajtón a kulcslyukat, így már belülről is zárhatóvá vált a szobám.

Csak így tovább!! :)