Már csak négyen

Kilencen voltak testvérek. A fiúk már mind a négyen elmentek, volt, aki fiatalon, volt, aki idősebben, de egyikükre sem lehetett azt mondani, hogy hosszú kort élt meg. Talán apai vonás volt ez, hiszen ő is csak egy fél évszázadnyi időig láthatta a napvilágot. Egyet ismertem csak közülük. Viszont a mai nappal egy újabb, szomorú korszakba léptünk. A lányok közül egy elment. A középső lány, a hatodik gyermek. Elkezdődött hát ez is. Úgy emlékszem, egyszer, de talán kétszer is találkoztunk. Amikor meglátogattuk egy körút alkalmával nagyi testvéreit, akkor náluk is eltöltöttünk egy fél napot. Aztán talán akkor láttam újra, amikor nagyapát temettük, de ennek is már 13 éve. Anya szerint jóindulatú, de egyenes természetű ember volt. Természetre és alkatra, kinézetre is nagyira hasonlított. Ő nyaralt nála, több emléke van, mint nekem. A cukrozott, reszelt almáról, a kapott sajtról, amiről nem beszélhetett, arról, hogy bekente az arcát, amikor az száraz volt. Tudtuk, hogy beteg, de emellett még élhetett volna akár egy évtizedet, vagy még többet is. Kórházban volt. Evett valamit, félrenyelt, megfulladt. Volt felelőse? Segíthettek volna rajta? Miért nem ért oda időben a segítség? Talán soha nem derül ki. A fia ment látogatóba, de már nem engedték be hozzá. Már csak négyen maradtak. A testvérek több mint fele már odaátról vigyáz szeretteikre. Irén nénje, Isten önnel!