Semmi se...

Közeledik az a pont, amikor kezdek besokallni. Hogy miért? Mindenért. Lehet, hogy türelmetlen vagyok, lehet, hogy csak rossz passzban vagyok egy pár hónapja. Vagy csak egyszerűen elegem van.

1. Öcsém mindent tönkre tesz. Volt már könyv, könyvborító, a kedvenc bögrém. A múltkor a ruhám bojtjait szakította le. Ma meg az vékony aranyláncom. Azt, amit éveken át nem hordtam, mert nem éreztem magam elég felelősségteljesnek hozzá. És még én vagyok a könnyelmű, mert ilyet hordok ekkora gyerek mellett. Hát nem! Talán meg kellene nevelni, csakhogy nem én vagyok az anyja... "Nem baj, majd megcsináljuk." 

Ja, persze, a ruhám rendbetételének is egy hete meg kellett volna történnie. 

2. Öcsém és a zajok. Mert ordít, ha olyanja van, amitől összerezzenek. Mert másfél órán keresztül kell hallgatnom zárt ajtó mellett, hogy autóhangot ad ki. Emlékszel a forró nyári estékre, amikor édesdeden aludnál, de egy k.rva szúnyog folyamatosan zúg a füled mögött, és nem tudod lecsapni? Na ez is pont olyan... 

Minden egyes nappal, amit itthon kell eltöltenem, egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy  n e m  k e l l  g y e r e k!!

3. Csend és nyugalom. Na ez nincs úgy nagyjából három éve. Nincs olyan nap, hogy normálisan, saját magamtól keljek fel, vidáman, kipihenten. Helyette vagy óracsörgésre, vagy öcsémre, vagy arra, hogy valaki ordít rá. Ha négy órát aludtam, akkor is...

4. Szerelmi élet. Na, ezt inkább hagyjuk, mert ami nincs, arról beszélni sem érdemes.

5. Munka. Úgy voltam vele, hogy ha már a 4. pont nem jön össze, legalább ez legyen stabil pontja az életemnek. Most mit mondjak? Hogy hiába türelmesek és megértőek, és végtelenül segítőkészek azok a barátaim, akikkel együtt dolgozok, mégis minden nap gyomorgörccsel ülök le dolgozni, hogy aznap mennyit csúszok és mit rontok el? Hiába mondják, hogy majd belejövök, mégis zavar a tudat, hogy miattam kell éjszaka úgy 1,5-2 órával tovább fennmaradniuk.

Mostanában semmi másra nem vágyok, csak egy normális állásra, aminél nem azt látom, hogy mikor lehet majd vége, és olyan fizetésre, amiből fönn tudom magam tartani egy albérletben. Lehetőleg minél messzebb a családomtól.

Komolyan, ha sokáig itthon kell még maradnom, vagy az agyvérzés, vagy az infarktus fog elvinni.