Börtön

Nem szeretem, amikor apának igaza van. Belátni meg még úgyse. Elfogadni meg egyáltalán nem akarom, de muszáj.
Adott a szituáció, drága öcsém nem jöhet be a szobámba csak ölben, vagy ha éppen beszökik. Ezért az ajtómat kulcsra kell zárni. De nem olyan egyszerű a helyzet, mert két kulcs is van ám! Az egyik kívülről, a másik meg belülről, felcserélni persze nem lehet, mert akkor használhatatlanok. És természetesen ha a másik oldalról akarom fixálni, akkor ki is kell venni azt, amelyik nem azon van. Már kezdem megszokni az egészet, csak néha akarok úgy közlekedni, hogy elfelejtem, hogy "Jah, hát ez bizony zárva van...", és ez az egész hiába bosszantgatott, mégis érthető. Nem gyerekbarát a szobám, na...

És itt jön a bökkenő.
A múltkori kellemesen hűs reggelen nyitva hagytam az ablakom, mikor sétálni mentünk. Meg is kaptam apától, hogy bármikor bármit behajíthatnak. Ez ma meg is történ. Miközben apa hívott, hogy vigyázzak, mert a kölykök ezt tervezik, még a telefonhoz tartva sejhajon d o b t a k egy aszott szilvával. Mondjuk legalább nem az ablakot kell mosni. Bár már nagyon ráférne...

Na most akkor:
1. Nyilván jó hecc nekik is, meg anyának is elsőre, amikor dühöngve elmondtam...
2. Most még a dobálás, de mi lesz később?!
3. Apámnak igaza van. Grrr...
4. Nem elég, hogy az ajtómat zárnom kell, de most már arra is figyeljek, hogy az ablakom mikor legyen nyitva. Akkor most már kérhetem a rácsokat és a rabruhát is? Mert már a saját szobámban úgy érzem magam, mint akit leláncoltak.

"Majom a ketrecben..."