Csütörtökön ismét nagy megmérettetés előtt álltak diákjaim, és közvetve én is. Utunk ugyanoda vezetett, ahová tavaly is: Csanálosra. A román határt átlépve szinte csak néhány levegővétel, és meg is érkeztünk a partiumi kis faluba, ami oly sok dologban hasonlít az itthoni Csanáloshoz. A diákok száma, a problémák, és azt hiszem, a nehézségek ellenére is fel-felragyogó örömök nagyon hasonlóak. A versenyre ezúttal 3 diákom jött el. A 7-8. osztályos kategóriában nem kaptak sem dicséretet, sem pedig helyezést (ezzel - sem én, sem a másik kísérőtanár, iskolán igazgatónője - nem értettünk egyet, hiszen mindkettőjüknek helye lett volna valamelyik csoportban, tekintve azokat, akik bekerültek...) A "kicsik" kategóriájában viszont egy második helyezéssel sikerült bebizonyítani: nem hiába utaztunk olyan sokat.
A versenyt követően Érmindszentre utaztunk, megtekintettük Ady szülőházát. Mintha a múltba csöppentünk volna vissza, és nem csak a jó állapotban megmaradt épületek és berendezési tárgyak miatt. A falu mindentől messze, szinte a semmi közepén fekszik, hepe-hupás úton juthatunk el oda, s az egész település hangulata régies, ódon. Szerencsénk volt: az idő kibírta, és csak akkor esett, amikor a buszban ültünk.
A múzeum után testvériskolánk volt igazgatója és felesége várt minket vacsorával. Zacskóban sült csirkecomb és nyuszicomb, krumpli, savanyú uborka, és finom gesztenyés-kekszes-pudingos süti volt a menü. Mellé szörpi és szőlőlé. Mennyei étek!
Vacsi és beszélgetés, majd a hazaút következett. És az éjszakázás ismét az igazgatónőnél volt. A lányának az ágya ismét kényelmes volt, és azt is meg kell hagyni, hogy régen ébredtem olyan kipihenten, mint ott.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése