Már korábban is hallottam, olvastam erről a 2010-ben megjelent
regényről, azonban csak nemrég sikerült a kezembe fogni. Letenni viszont
csak pár órával ezelőtt. És már most tudom, hogy újra ki fogom nyitni
és végig fogom olvasni. Hányszor? Ez még a jövő zenéje. Azonban most
nézzük a múltat, vagyis mindazt, hogy mit éreztem vagy vettem észre a
regény olvasása közben. Három fontos megjegyzést már most kiemelnék, ami
nagy előnye a könyvnek.
1. Csak minimális (és ez sajnos manapság már nagyon nagy szó) helyesírási/elgépelési vagy tördelési hiba van a regényben.
2. Ha valaki csipetnyi erotikával is átültetett könyvre vágyik, ne ezt válassza. Ebben a történetben méltóság van. Nincs szüksége a nyálas szösszenetekre, sem a keveset mondó klisékre. A poénokon nem neveted könnyesre a szemed, de a fejedhez kapsz, vidulsz rajta, és megmaradnak az emlékezetedben.
3. A nyelvezete visszahoz valami régit. Valami idegent, ami mégis ismerős. Ha meghallok egy dialektusban beszélőt, aki úgy igazából beszéli az adott régió nyelvét, megörülök az ízes beszédnek. Ennek a regénynek a szóhasználatára szintén csak ezt a jelzőt aggathatom: ízes szóhasználat a javából. Ez egyeseknek nehézkesnek, vontatottnak tűnhet, de csak addig, amíg meg nem szokja. Viszont az is igaz, hogy ahhoz, hogy ezt tényleg megértsd, meg kell érned.
Magáról a regényről, kicsit bővebben.
Szemeztem már a kötettel, de úgy gondoltam, túl borsos az ára. A kiadó egyik akciója viszont annyira ellenállhatatlan volt, hogy meg kellett vennem az írást. Most már tudom, hogy az eredeti árat is megérte volna. Ahogy elkezdtem, egy különleges világ tárult elém. A jelenben vagyunk, aztán irány a múlt, végül ismét a jelenhez jutunk. A keret első része figyelemfelkeltő, a másik viszont lezárja, egésszé teszi a történetet. Bár néha úgy éreztem, lehetne kicsit bőbeszédűbb, a kidolgozottabb néhány fejezet, nincs hiányérzetem. Egész, kerek, befejezett. Ami így jó, ahogy van. Nem kell több körítés, nem kell több leírt karakter, sem szó, sem mondat. Nem felszínes, viszont nem látunk a kelleténél mélyebbre a történetbe vagy a szereplők érzéseibe. Az olvasás során gyakran úgy éreztem magam, mint egy szellem: ülök a szobában, a kocsiban, a parkban vagy a kastély vakolatpotyogtató, felújításra váró egyik termében, és figyelek. Tudom, miről van szó, megértek vagy elítélek tetteket, kérdések merülnek fel bennem, látom és hallom a reakciókat, de mégis megtarthatom, meg kell tartanom a távolságot a szereplőktől, s nem kell többet tudnom, mint amennyit akarva vagy éppen akaratlanul megosztanak velem.
A szereplők jól kitalált figurák.
Van egy igazi kemény, céltudatos főhősnő, aki azután, hogy meginog a lába alatt a talaj, és kártyavárként omlik össze a korábbi élete, tud és mer változtatni. Annak ellenére, hogy fél a következményektől. Akinek szüksége van arra, hogy visszatérjen a nagyvilágba ahhoz, hogy belássa, a nyugalom éppúgy lételeme, mint a pörgés és a nyüzsgés.
Férfi párja töri a magyart, néha másként mond dolgokat, eltéveszt egy-két ragot vagy igekötőt. Ezzel együtt viszont nagyon szerethető figura, akiben a céltudat mellett fanatizmus is munkálkodik. Aki a múltat, a családja múltját szeretné visszakapni, s folytatni a jövőben is. Mondhatnám, hogy tipikus gróf egy omladozó vakolatú erdélyi kastéllyal és visszaperlés alatt álló erdővel. Csakhogy ez nem annyira tipikus. Azt hiszem.
Ízi néni az, aki mindig mindenhol ott van, ahol kell, és ahol tényleg szükség van rá. Ha kiindulunk a regény címéből, akkor egy erdélyi matriarchális társadalom vezetőjével van dolgunk. Neki nem lehet nemet mondani, mindennek úgy kell lennie, ahogyan diktálja. Egy elveszőben lévő korszak igazi nagy alakja.
A többiek pedig? Nem mindenkiről tudjuk meg, hogy hogyan is néz ki, milyen színű a haja, a szeme, milyen magas, mekkora cipőt hord. Csak annyit, amennyi a történethez kell. És ez se nem sok, se nem kevés. Éppen elég.
Maga a történet két fő síkon fut. Az egyik a jelen, a másik pedig a múlt. Pontosabban a régmúlt. Utóbbi gyakran visszavisz a kitelepítéshez, az azt követő nehéz évekhez, de attól korábbi vagy későbbi történések is felelevenülnek. A történelmi cselekményeknél azonban fontosabb, hogy személyekhez köthetőek. Találkozunk egy névvel, és viselője nem lóg a történetben. Megtudjuk, hogy ki volt, és mi volt a heppje, vagy csibészsége, esetleg mivel hökkentette meg a kor embereit. Nagyon jó pont, hogy mindez világosan elkülönül, hiszen ezeket az elbeszéléseket dőlt betűvel szedték, szünettel is elkülönítették a jelentől.
A jelen néhol megdöbbentően gyors, csak kapkodnám a fejem, ha nem kötne le az olvasás. Lánykérés, eljegyzés, és csak egyetlen csók után? Nemhiába, tényleg egy posztmodern leányregényt tart kezében az olvasó.
A cím választása kicsit becsapós. Úrilányok Erdélyben. Többes számot használ, ami egyrészt hamis, másrészt igaz. Hamis, mert a jelenben csak főhősnőnk az, akire ráillik hosszútávon ez a megnevezés. Igaz viszont azért, mert maga a regény a régmúltban is játszódik, ahol bizony megismerkedünk (ha csak rövid időre is) több úrilánnyal, akik valamilyen szinten rokonságban állnak a főszereplővel.
Mindent összegezve (bár attól, amit ez a szösszenet bemutatni tudott, sokkal árnyaltabb a regény) mindazoknak ajánlom, akik igényes magyar kortárs írást szeretnének olvasni.
1. Csak minimális (és ez sajnos manapság már nagyon nagy szó) helyesírási/elgépelési vagy tördelési hiba van a regényben.
2. Ha valaki csipetnyi erotikával is átültetett könyvre vágyik, ne ezt válassza. Ebben a történetben méltóság van. Nincs szüksége a nyálas szösszenetekre, sem a keveset mondó klisékre. A poénokon nem neveted könnyesre a szemed, de a fejedhez kapsz, vidulsz rajta, és megmaradnak az emlékezetedben.
3. A nyelvezete visszahoz valami régit. Valami idegent, ami mégis ismerős. Ha meghallok egy dialektusban beszélőt, aki úgy igazából beszéli az adott régió nyelvét, megörülök az ízes beszédnek. Ennek a regénynek a szóhasználatára szintén csak ezt a jelzőt aggathatom: ízes szóhasználat a javából. Ez egyeseknek nehézkesnek, vontatottnak tűnhet, de csak addig, amíg meg nem szokja. Viszont az is igaz, hogy ahhoz, hogy ezt tényleg megértsd, meg kell érned.
Magáról a regényről, kicsit bővebben.
Szemeztem már a kötettel, de úgy gondoltam, túl borsos az ára. A kiadó egyik akciója viszont annyira ellenállhatatlan volt, hogy meg kellett vennem az írást. Most már tudom, hogy az eredeti árat is megérte volna. Ahogy elkezdtem, egy különleges világ tárult elém. A jelenben vagyunk, aztán irány a múlt, végül ismét a jelenhez jutunk. A keret első része figyelemfelkeltő, a másik viszont lezárja, egésszé teszi a történetet. Bár néha úgy éreztem, lehetne kicsit bőbeszédűbb, a kidolgozottabb néhány fejezet, nincs hiányérzetem. Egész, kerek, befejezett. Ami így jó, ahogy van. Nem kell több körítés, nem kell több leírt karakter, sem szó, sem mondat. Nem felszínes, viszont nem látunk a kelleténél mélyebbre a történetbe vagy a szereplők érzéseibe. Az olvasás során gyakran úgy éreztem magam, mint egy szellem: ülök a szobában, a kocsiban, a parkban vagy a kastély vakolatpotyogtató, felújításra váró egyik termében, és figyelek. Tudom, miről van szó, megértek vagy elítélek tetteket, kérdések merülnek fel bennem, látom és hallom a reakciókat, de mégis megtarthatom, meg kell tartanom a távolságot a szereplőktől, s nem kell többet tudnom, mint amennyit akarva vagy éppen akaratlanul megosztanak velem.
A szereplők jól kitalált figurák.
Van egy igazi kemény, céltudatos főhősnő, aki azután, hogy meginog a lába alatt a talaj, és kártyavárként omlik össze a korábbi élete, tud és mer változtatni. Annak ellenére, hogy fél a következményektől. Akinek szüksége van arra, hogy visszatérjen a nagyvilágba ahhoz, hogy belássa, a nyugalom éppúgy lételeme, mint a pörgés és a nyüzsgés.
Férfi párja töri a magyart, néha másként mond dolgokat, eltéveszt egy-két ragot vagy igekötőt. Ezzel együtt viszont nagyon szerethető figura, akiben a céltudat mellett fanatizmus is munkálkodik. Aki a múltat, a családja múltját szeretné visszakapni, s folytatni a jövőben is. Mondhatnám, hogy tipikus gróf egy omladozó vakolatú erdélyi kastéllyal és visszaperlés alatt álló erdővel. Csakhogy ez nem annyira tipikus. Azt hiszem.
Ízi néni az, aki mindig mindenhol ott van, ahol kell, és ahol tényleg szükség van rá. Ha kiindulunk a regény címéből, akkor egy erdélyi matriarchális társadalom vezetőjével van dolgunk. Neki nem lehet nemet mondani, mindennek úgy kell lennie, ahogyan diktálja. Egy elveszőben lévő korszak igazi nagy alakja.
A többiek pedig? Nem mindenkiről tudjuk meg, hogy hogyan is néz ki, milyen színű a haja, a szeme, milyen magas, mekkora cipőt hord. Csak annyit, amennyi a történethez kell. És ez se nem sok, se nem kevés. Éppen elég.
Maga a történet két fő síkon fut. Az egyik a jelen, a másik pedig a múlt. Pontosabban a régmúlt. Utóbbi gyakran visszavisz a kitelepítéshez, az azt követő nehéz évekhez, de attól korábbi vagy későbbi történések is felelevenülnek. A történelmi cselekményeknél azonban fontosabb, hogy személyekhez köthetőek. Találkozunk egy névvel, és viselője nem lóg a történetben. Megtudjuk, hogy ki volt, és mi volt a heppje, vagy csibészsége, esetleg mivel hökkentette meg a kor embereit. Nagyon jó pont, hogy mindez világosan elkülönül, hiszen ezeket az elbeszéléseket dőlt betűvel szedték, szünettel is elkülönítették a jelentől.
A jelen néhol megdöbbentően gyors, csak kapkodnám a fejem, ha nem kötne le az olvasás. Lánykérés, eljegyzés, és csak egyetlen csók után? Nemhiába, tényleg egy posztmodern leányregényt tart kezében az olvasó.
A cím választása kicsit becsapós. Úrilányok Erdélyben. Többes számot használ, ami egyrészt hamis, másrészt igaz. Hamis, mert a jelenben csak főhősnőnk az, akire ráillik hosszútávon ez a megnevezés. Igaz viszont azért, mert maga a regény a régmúltban is játszódik, ahol bizony megismerkedünk (ha csak rövid időre is) több úrilánnyal, akik valamilyen szinten rokonságban állnak a főszereplővel.
Mindent összegezve (bár attól, amit ez a szösszenet bemutatni tudott, sokkal árnyaltabb a regény) mindazoknak ajánlom, akik igényes magyar kortárs írást szeretnének olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése