Bosszú

Amikor kicsi voltam, nagyon sokáig vágytam egy hógömbre. Amit bármikor megrázhatok, és nézhetem a lehulló kis darabokat. Aztán újra és újra belefeledkezhetek az egyre jobban behavazódó kis házikóba vagy tájba. Ez a vágy mér régen elcsitult, amikor kaptam egyet. Igaz, nem tipikus hógömb volt: delfinek voltak benne. Mikor megmozgattam, megelevenedett előttem a tengerek varázslatos világa. Ahogy telt az idő, egyre kevesebbszer ráztam már össze, a végén már csak portörléskor. Tegnap azonban öcsi lerántotta. Üvege apró darabokra tört, a benne lévő folyadék és csillám szerteszét ömlött. A közepéről kiesett a delfineket ábrázoló rész. Miután anya összetakarította és négykézláb feltörölte a linót, apa háromszor is megkérdezte, hogy ne takarítsa-e át az egészet. Aztán azt mondta, hogy hát igen, drága kislányom, el kell onnan tenned a porfogóidat, mert különben az öcséd... Közben telt az idő, jövetben vagy menetben apa belelépett egy szilánkba, ami valahogy ottmaradt. Aztán ugrálás közben kibicsaklott a bokája. Tegnap este alig tudott ráállni. Szerencsére ma már tud járni, de van néhány tanulsága az esetnek:
- Semmit ne rakjak olyan helyre, ahol öcsi elérheti (akár ölből is)...
- Már megint csak akkor (lenne) jó a takarítás, ha apa csinálja (mint minden)...
- Nekem nem porfogóim vannak, ezt a kifejezést nem szeretik... Nekem mütyűrjeim vannak...
- Ha nem tiszteled a tárgyaimat azután is (nemhogy előtte), hogy funkciójukat elvesztik, még mindig képesek bosszút állni...

Jah! És kérek szépen egy hógömböt!