Amikor az első irodalmi szigorlatom végéhez közeledve kihúztam az utolsó tételt, Voltaire Candide és Montesquieu Perzsa levelek című alkotásából választhattam Sz. Cs.-nél. Miközben zajlott a felelet, és éppen valahol ott tartottunk, hogy hány ezred is vonult át a szó átvitt értelmében Kunigundán, felmerült a kérdés, hogy olvastam-e Wilder fent említett művét. Mivel a válasz határozott (vagy határozatlan) nem volt, mesélt egy pár szót a Peruban játszódó történetről. Mindez homályba is merült mindaddig, amíg egy internetes könyváruház honlapján el nem olvastam a könyv tartalmát. Akkor már rémlett valami egy leszakadt hídról...
De ez a könyv nem csak arról szól, hogy Limában leszakad a hatalmas függőhíd, és öt ember szétroncsolódik a köveken. Ez mind csak a kezdet. Inkább a kérdés merül fel: Miért? Miért pont az az öt ember? Látszólag senki és semmi nem köti össze őket, de a dolgok mélyére ásva... És miért pont akkor történik ez a szerencsétlenség, amikor változtatni akarnak az életükön, amikor el akarják hagyni a megszokott utat? Elgondolkodtató könyv. A szálak valahol, valakinél mindig összefüggnek. Az utolsó bekezdés pedig, melyben a zárda fejedelemasszonya gondolkodik a szeretetről és az élet értelméről, némileg furcsa igazságot tartalmaz.
"Már mostan is - gondolta - alig emlékszik valaki kívülem Estebanra és Pepitára. Camila csak az ő Píó bácsijára emlékszik, meg a kisfiára. Az az asszony az édesanyjára emlékszik. De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése