Öröm - már akinek

Néha előfordul, hogy valamire azt mondjuk: jó lenne. Aztán lemondunk róla. És végül jön a hír: mégis sikerült. Én most egy jelnyelvi képzéssel vagyok így. Jövőhéten kezdődik, és már nagyon várom. Egy álom válhat vele valóra, és a jövőmre nézve pozitív hatások. Tegnap kaptam meg a hírt, hogy mehetek. És akinek csak meséltem, velem együtt örült. Végre valami nagyon jó dolog is történt velem! Csak arra nem számítottam, hogy a saját apám lesz (ismét) ellenem. Ugyanis a dologhoz rögtön hozzátartozik, hogy a tanfolyam ingyenes, de csak abban az esetben, ha minden órán részt veszek, és sikerül a vizsgát letennem. Erre apám rögtön jött azzal, hogy ez milyen hosszú idő, és képes leszek-e végigcsinálni, stb. Meg hogy kiváltja-e az alapfokú nyelvvizsgát. És mivel erre a jelenlegi válasz a nem, szinte olyan volt a reakciója, hogy mi a fenének kezdesz bele már megint egy dologba... Nagyon jól esett, mondhatom. Megint az lesz a baja, hogy "túl gyakran jársz el itthonról", és nem tudja ellenőrizni, hogy mikor, hol, és kikkel vagyok. És már látom, hogy elkezdi majd pedzegetni, hogy igen, mert azért nem haladtál mással, mert ebbe, abba, amabba belekezdtél...
Éjjel, mikor hazaértem, kikapcsoltam a telefonom. Ez viszont csak azután jutott eszembe, hogy Fuci írt msn-en, hogy ma mozi, és jó lenne, ha bekapcsolnám a telefont. Bocsi!
És az biztos, hogy ha apám megint ilyen ideges állapotban lesz, nem fog beülni mellém, amikor vezetek. Már eleve azt is sérelmezte, amikor azt mondtam a Cora parkolójában, hogy megpróbálok az irányítása nélkül beállni a két vonal közé. Sikerült, bár az önértékelése ezzel egyenes arányban csökkent, amit a délután folyamán sikeresen ránk zúdított különböző, nem valami jóleső beszólásokkal, civakodásokkal... Miért hiszi azt, hogy mindig neki van igaza, ő az atyaúristen, és csak és kizárólag azt lehet csinálni, ami neki megfelelő...