Jéghideg valóság, az ember igazi arca

Gyakran előfordul sajnos, hogy az ember csalódik valakiben vagy valamiben. Ezután idővel általában feláll, és vagy tanul a dologból, vagy elfelejti, és amikor kérdezik nem is emlékszik már rá. Azonban amikor a csalódástól csak egy icipici százalék választ el, akkor gyakran felébred a remény, hogy hátha ott van az a picuri, és nem kell megint pofára esni. És ilyenkor általában mindig csalódás ér minket.
Ma este találkoztam Lindával, aki elhozta nekem Pestről a nyeremény feles poharakat. Beültünk a Thaliába kicsit beszélgetni, és nosztalgikussá vált az este annak ellenére, hogy ő szolidan gyümölcslevezett, én meg szolidan boroskóláztam. Amikor a második kör is elfogyott, utam arra vezetett, ahová a király is csak gyalog jár. Ekkor találkoztam a jéghideg, mégis forrázó valósággal. Az, akiért még mindig oda vagyok meg vissza, és akinél kevesebb esélyem van jelenleg, mint 1%, egy platinaszőke cicababa mellett ült. Az biztos, hogy nálunk később futottak be. Hamar otthagytuk a szórakozóhelyet. Az egy dolog, hogy ahhoz túl nagy az egész helyiség, hogy körülnézzünk, ha egy bizonyos asztalhoz ülünk. De fájó tanulópénz, hogy ha valaki azt mondja, hogy "majd meglátjuk", az biztosan kategorikus "nemnek" felel meg, illetve a "programom van" jelentése egyenlő a "jelenleg egy veled azonos neműre várok, akivel élvezem az időtöltést, de véletlenül sem te vagy az" gondolatmenettel.
De mégis mit esznek a férfiak a manapság tömegcikknek és talán átlagnak számító platinaszőke hajú, zörgő csontú cicababákon?! A többiek meg le vannak szarva nagy ívből... Miből jobbak ők, mint a régebben átlagnak tartottak?! Szerintem semmiben. De a másik nem ezt nem így gondolja...
Évek óta ismerem Lindát. Első éven együtt keresztelkedtünk, és a balektesóm. Mégis most először látta meg azt, ami a maszk mögött van. Mikor megkérdeztem, hogy mit látott, azt mondta, hogy csalódottságot és fájdalmat, de csak néhány pillanatra. Erről eszembe jutott, hogy vajon hányan látták eddig az igazi arcomat. Ahogy általában viselkedem, az egy dolog. Egy visszahúzódó, szinte mindig gondtalan, segítőkész lányt láthatnak. Ahogy Dani nemrég fogalmazott (nem tudom szó szerint idézni): Én sokáig azt hittem, hogy te egy olyan lány vagy, akinek minden mindegy. De lassan kezdek rájönni, hogy nagyon bonyolult személy vagy... Lassan nagyon kezd elegem lenni abból, hogy folyamatosan egy maszkot látnak csak. Sem a bennem lévő szenvedélyt, sem a bánatot nem látják túl sokszor. Miért? Mert úgy gondolom, hogy azzal túlságosan kiadom magam. Bármennyire nem hiszik el sokan, túlságosan is sebezhető vagyok, és ezzel próbálom védeni magam. A kérdés csak annyi, hogy minek... Ha elkezdem az álarcot levetni, akkor sokan meglepődnek. Ha mindez évek múltán történik meg, akkor azért. Ha viszont túl hamar, mert csak egyszerűen túl hamar bízok meg valakiben, és remélni kezdek, akkor meg elüldözöm magam mellől azt, akivel lenni szeretnék abban a pillanatban, amikor megmutatom a gyengeségeimet...
Furcsa abban a helyzetben lenni, amikor az első döbbenet után az ember megérti egyesek cselekedeteit. Teljes mértékben. És sajnos túl sok pszichológiát kellett már tanulnom ahhoz, hogy rájöjjek, ha mindezen problémámmal szakemberhez fordulok, akkor nemcsak begyógyszereznének, hanem nagy valószínűséggel a pszichiátrián kötnék ki egy szép kis fehér zubbonyban. Vajon az esetleges korai elmúlás után mondjuk fél évvel hányan emlékeznének rám? Vagy egyszerűen elfelejtenék, hogy ki voltam? A legrosszabb, hogy jelenleg nincs jövőképem. Egyszerűen az új évre nem látok semmit. Mint ha nem is lenne, meg sem történne. Legalábbis számomra...
Elegem van abból, hogy mindig csak reménykedek. Aztán minden balul sül el. És újra egy szinttel lentebb találom magam abban a bizonyos gödörben. És ezt csak azok értik, érthetik meg, akik éppen ezzel küzdenek, vagy csak nemrég kerültek ki ebből a kerékből. Amikor néhány kedves ismerősöm vagy barátom mesél arról, hogy éppen összeveszett a párjával, és azt tanácsolja, hogy ne is akarj soha pasit, akkor legszívesebben megkérdezném, hogy akkor minek van vele? Vagy cserélne velem akár csak néhány napra? Tudja azt, hogy milyen az az érzés, amikor évek óta nem érezhette magát igazi nőnek? Sőt! Minek van együtt akkor a párjával? Stb, stb...
Mostanában enyhén ingadozó a hangulatom. De hosszabb távon egyetlen siker sem tud feldobni. A sikertelenségeket (mint ahogyan azt a korábbi hozzászólások is mutatják) gyakrabban észreveszem. És tudom, hogy ez nem jó. De változtatni nem tudok. Jelenleg nem a jövőben szeretnék boldog lenni, hanem itt és most akarok...
Kisebbségi komplexus? Nagyban megvan, köszönöm. Gyakran csak egy-egy dal vagy szöveg tartja már bennem a lelket. Többek között ez. Bár az, aki elénekelte, már jó ideje nem él köztünk...