Érdekes egy nap volt. Hajnali kelés 4.15-kor, aztán irány Szerencs. Árufeltöltőnek. 8 órában. Mindez szép és jó volt, leszámítva a 1,5-2 km hosszú sétát az állomásról reggel az áruházba, majd este vissza. Szerencsémre a ruha osztályra kerültem, bár mivel most kezdődött egy akció, rengeteg terméket kellett átárazni csak azért, hogy 2 hét múlva ismét más áruk legyen...
Hazafelé gondoltam, telefonálok. Nem kellett volna. Mikor régen azt mondta, hogy "találkám van", akkor nő állt a háttérben. Gondolom, most is. Kiborulás? Inkább ledermedés. Csak kb. 5 perc csepegő esőben való séta után tudtam felhívni Zsút, hogy tud-e valamit. A vonaton pedig egy középkorú nővel ültem egy kabinban, amikor is egy nagy kisebbségi család felszállt. Mivel az élőhalott tekintet akkor szerintem pozitív jelző is lehetett volna, inkább nem ültek be hozzánk.
Este irány a Thalia, Zsú nem hagyta, hogy egyedül maradjak itthon - ez az én nagy szerencsém. Így legalább megtudtam, hogy a hokiban is van les. Meg aztán 20 éves periódus után elszívtam egy szál cigit. Amikor megemlítettem, hogy néhány hete már erősen forgolódik a gondolat a fejemben, Zsú nyújtotta a dobozt, hogy vegyek. Vettem. És ezzel sokkoltam is jelentősen. Rászokni nem fogok, de azt hiszem, 20 évente 1-2-3 alkalommal ezt én is megengedhetem magamnak... Nagyjából 2-2,5 órás hidegrázást követően az utolsó busszal irány volt hazafelé, sokkal jobb hangulatban, mint ahogy este lementem a városban.
Ma sikerült egy dolgot összegeznem. Ha akarok valakitől valamit, de nem teszek semmit, nem is lesz semmi. De ha teszek érte, és már annyit futok utána, hogy az már nekem is kínos, akkor sem történik semmi. Mi értelme van így az egésznek? Semmi...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése