Vannak olyan esetek, amikor az ember bizonytalan. Egy cseppet... Na jó, nagyon bizonytalan. Nem azért, mert nem tud dönteni, vagyis ez is egy része, de nem a döntéstől fél, hanem annak következményétől, azaz a válaszreakciótól. Sokaknál ez nem gyakori - na ők a szerencsésebbek, azt hiszem.
Viszont én is jelenleg a bizonytalanok táborát erősítem. A fő kérdés nálam az "Írni vagy nem írni" vonalon mozog. És az már "szinte" "lényegtelen", hogy sms-ben vagy e-mailben. Csak írjak, és küldjem el, na ez a nehéz. Mert vannak olyan helyzetek, amikor az ember lánya a legegyszerűbb mondatot is legalább tízszer átrágja, hogy az
- nyelvtanilag helyes-e
- helyesírási hiba fellelhető-e
- nem túl túlzó
- nem túl sablonos
- nem túl áradozó
- stb.
- stb.
- stb.
Szóval, nah. Értitek?! Legalábbis remélem, mert ettől jobban nem tudom megfogalmazni. És ehhez hozzátartozik még, hogy az egyébként teljesen normális mondatokat megfogalmazni nem igazán tudja, mert egyik sem felel meg olyannak, amilyennek akarja. Aztán amikor elküldi, akkor rájön,hogy ezt vagy azt mégsem úgy kellett volna, meg írhatott volna még pár sort, mert sablonosra vagy ridegre sikerült az üzenet. És ezt követi a várakozás. Néha rövid, néha hosszú, de mindenféleképpen szorongató. Mert ezekben mindig benne van a visszautasítás lehetősége. És ezt nem nagyon akarjuk megélni. Néha elgondolkodom, hogy ezzel a viselkedéssel mennyi mindent el lehet szalasztani. Viszont amikor cselekedni kellene, akkor bátorság nuku.
Mostanában bennem is eléggé megvan a késztetés, egyre jobban erősödik: írni. Hozzá szólni. Mert akkor talán Ő is szól hozzám. És a félelem is. A visszautasítástól. Erre mondják azt, hogy a remény mennyit jelent. És félek, hogy ezt elveszítem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése