Nem kellemes állapot. Sőt. Bosszantó. De nagyon. És még mindig rengetegszer tapasztalom. Itthon ugyanis még mindig én vagyok a 12 éves naiv gyerek, akit a széltől is óvni kell, akinek meg kell mondani mindent, nincsenek saját gondolatai, ötletei, és a józan esze/ítélőképessége is valahol a nullát nyaldossa, de alulról. Igazán kellemes érzés, mondhatom. Bármikor és bármivel kapcsolatban éreztetik ezt velem, főleg az apám. Megértem, hogy félt, de. Nem vagyok 12 éves, vannak saját gondolataim, és megvan a magamhoz való eszem. És nem kell az, hogy folyamatosan mindent a szájamba akarjanak rágni! A másik pedig a "de ha úgy lesz, akkor én megmondtam..." című nóta. Amivel bármitől el lehet venni a kedvem.
Mi van, ha tévedek? Akkor tanulok a saját hibámból. Ha nem elsőre, akkor másodszorra vagy harmadszorra. De ha kalitkába zárnak, és nem engednek szabadon, akkor sosem lehetek az, aki valóban vagyok. És csodálkoznak, ha a harmadik-negyedik olyan beszólás után, amitől úgy a 16-18-20. életévtől már a szülők nagy része megszabadul, flegmán válaszolok, vagy lerendezem az egészet egy "tudom"-mal...
Nem elég, hogy apám jó néhány embert megpróbált már elmarni anya mellől vagy mellőlem (néhányat sikerrel), de még mindig a régi nótát fújja. És csodálkoznak, ha bezárom az ajtómat. Legalább a szobámban legyek már külön légtérben tőlük, ha már ennyit vannak itthon... És egyébként is. Kb. olyan feszültség van bennem, hogy már lassan a sírógörcs kerülget. És minden jelentősebb ok nélkül, de egész délután ezt éreztem...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése